101. nap: Richard Branson, Narnia kapui és egy kis műanyagorgia

Oké, lehet, hogy ez a cím már egy kicsit túlzásba vitt clickbait. A végén majd eldöntöd.

Ma beköltöztem a lehető legolcsóbb szobába egy hostelben, közvetlenül a marigoti horgonyzóhely mellett, Saint-Martinon. Öt négyzetméter, ablak nélkül. Kettőnknek 55 euró egy éjszakára. Állítólag ez a legjobb ajánlat, amit ezen a szigeten találni lehet.

Hacsak nincs egy skipper barátod, aki szívesen befogad a hajójára.

Vagy van egy sátrad, mint nekem, és akkor egyszerűen lefekhetsz a friss levegőn egy tengerparton, ingyen.

A francba, Sam!

Vagy ha saját hajód van, akkor igen szerencsés vagy.

Annak ellenére, hogy a szoba olcsó, azért érezni, hogy a tulajdonos próbál gondoskodni az emberekről. Van Starlinkje, úgyhogy az épület körül egész jó az internet, és minden szobában van légkondi.

Osztrák.

Az osztrákok azért ezekre odafigyelnek.

A hetvenes években költözött el Dél-Afrikába. Aztán, amikor megváltozott a politikai rendszer, továbbhajózott. A szobánkban még egy szép vitorlásfestmény is van.

Régebben ő maga is tengerész volt. Átkelt az Atlanti- és az Indiai-óceánon a klasszikus módon: automata kormány és windpilot nélkül, rövidített legénységgel. Ez azt jelenti, hogy egy néhány fős csapat váltott műszakokban, napi 24 órában kézzel tartja a hajót a megfelelő irányban.

Pont úgy, ahogy mi is csináltuk, miután az óceán közepén elromlott a szélpilótarendszerünk.

De ez most nem annak a története.

Szóval vissza a szobához és ahhoz, hogy miért kell Samnek elmennie a francba.

Úgy döntöttem, hogy maradok Sammel, amíg meg nem gyógyul a lábujja. A sátram még mindig ott van, de együtt jobb szállásajánlatokat tudunk találni, és közben felgyorsíthatjuk a tanulási görbénket ezen a szigeten.

Több szem többet lát.

Több száj több emberrel tud beszélni.

Együtt erősebbek vagyunk.

És őszintén szólva, jelenleg megengedhetem magamnak, hogy kifizessek egy ágyat egy éjszakára, hogy neki ne kelljen egyedül túlfizetnie a szállásért.

Ha nem engedhetném meg magamnak, a tengerparton aludnék a sátorban.

Ennyi. Egyszerű matek.

Én alszom a felső emeletes ágyon, Sam pedig lent, miután tegnap megműtötték a lábujját, és körülbelül kétcentis műanyabdarabokat szedtek ki a lábából.

Két hónapig próbált gyógyulni egy sérülésből, amikor egyszer csak elkezdtek apró műanyagdarabok kiesni a lábából. Amint megérkeztünk, azonnal elment a kórházba.

Las Palmasban részegen átugrott mezítláb az egyik épület tetejéről a másikra.

Ami — minden irónía nélkül — nem bizonyult élete legbriliánsabb ötletének.

A másik tetőn ugyanis ráugrott valamiféle műanyagra, ami eltört, és felvágta a jobb lábujját.

Legalább tíz öltéssel kellett összevarrni.

A Las Palmas-i kórház orvosai azt mondták, tíz nap alatt rendbe fog jönni, úgyhogy Sam könnyedén folytatta az utat.

Csakhogy nem úgy gyógyult, ahogy kellett volna.

Sőt, az Atlanti-óceán közepén már úgy tűnt, hogy egyre rosszabb.

Bedagadt és begyulladt volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha gyógyulna.

Aztán az új bőre elkezdte kitolni magából a műanyagot.

Elég váratlan fordulat.

A srác konkrétan spanyol műanyagot importált a lábujjában Amerikába.

Örülhet, hogy a vámon nem kapták el.

Amikor végül elment az orvoshoz, azonnal műtétet javasoltak.

Most pedig büszkén mutogatja a kis kapszulát, amiben a lábából kiszedett műanyagdarabokat tartja.

A legnagyobb körülbelül két centi hosszú.

Azon agyalok, hogy a spanyol orvosok ezt hogy nem vették észre.

Na, de vissza a szobához — és végre ahhoz, hogy miért is ezt a címet adtam a bejegyzésnek.

Elkezdtem beszélgetni a hostelben lakó emberekkel.

Megismertem egy svájci srácot.

Egy toll van a bal fülében, és olyan pólót visel, amilyet leginkább pszichedelikus eseményeken, például goa partikon látni.

Megkérdeztem, mit csinál itt.

Azt mondja:

„Egy gombaretreatet fogok vezetni.”

A természetes reakcióm:

„Hú, hol lehet jelentkezni?”

Sajnos azt mondta, hogy az esemény már megtelt.

„Jó, akkor ha valaki lemondja, szólj.”

Csak mosolyog rám.

Én pedig tovább próbálok tapogatózni, miről is van szó.

Megkérdezem, hogy ez meddig tart.

„Öt nap.”

„És hogy néz ki az egész az ő szemszögéből? Meséld el, hogy telik el egy nap.”

És ekkor valahogy sikerül feloldanom valamit benne, és elkezd beszélni.

„Az első nap bemutatkozás és ismerkedés. A második napon megismerkedünk a gombával és beszélünk róla. A harmadik egész napos trip. Ami azt jelenti, hogy mindenki a szer hatása alatt van. A negyedik nap az elmúlt napok történéseinek feldolgozása és az ezekről való beszélgetés. Az ötödik napon pedig lezárjuk a beszélgetéseket és a reflexiókat.”

Érdekes.

Pont úgy néz ki, mint aki egy ilyen eseményt vezet rendszerűen.

„És hol lesz ez? Itt, az erdőben?”

„Nem, egy másik szigeten.”

„Hogyan?”

„Innen repülővel egy kisebb szigetre, onnan pedig komppal tovább ezekre a brit szigetekre.”

„Merre?”

„Azt hiszem, Virgin Islandsnek hívják őket.”

„Ja, Richard Branson szigete?”

„Igen, pontosan.”

Egy pillanatra lefagytam.

Ennyit tudtam mondani:

„Wow. Wow.”

Ezt azért emésszük meg egy kicsit.

Richard Branson egy gombaretrietet lát vendégül a saját szigetén, ahol vezetőknek és barátainak szerveznek ilyen eseményeket.

Ez azért elég erős kép.

A beszélgetés után rákerestem, és kiderült, hogy Branson valóban nagy támogatója a pszichedelikumoknak, amelyek szerinte segíthetnek a depresszió, a poszt-traumás stresszzavar és a szorongás kezelésében.

Ha idáig eljutottál, és egy meglehetősen konzervativ ember vagy, valószínűleg észrevetted, hogy olvasás közben elég gyorsan változhattak benned a reakciók.

Az első felében ez a svájci srác valószínűleg egy átlagos „Junkie Joe”-nak tűnt — őszintén szólva nekem is.

Egy fickónak, aki egy úgynevezett „elvonulást” készül vezetni más Junkie Joe-knak és Janeteknek, akik csak sodródnak a saját kis függő életükben.

Aztán egyszer csak megjelenik Richard Branson neve, mint az esemény házigazdája.

És hirtelen megváltozik a kép.

Basszus.

Ez az ember okos.

Milliárdos.

A Virgin Group alapítója.

És gombaelvonulásokat szervez?

Ez valahogy nem fér össze a fejünkben kialakított képpel.

Vagy lehet, hogy valami baj van azzal, ahogy a drogokról gondolkodunk?

Ahelyett, hogy statisztikákat és adatokat kezdenék elővenni ennek megválaszolására, inkább megkérdeztem a srácot:

„Tudsz mesélni valamilyen visszajelzésről azoktól, akik részt vettek ilyen eseményeken?”

Azt mondja:

„Volt egy ötvenes évei végén járó férfi. Milliomos, vezető beosztásban dolgozott. A trip során rájött, hogy a megoldatlan gyerekkori traumái hogyan formálták az egész életét.

Gyerekkorában mindig megpróbált megfelelni a szülei elvárásainak.

És ez felnőttként sem változott.

Az esemény után megváltoztatta az életmódját.”

„De valójában rengeteg ilyen történet van.

Volt például egy nő, aki a trip során jött rá, hogy gyerekkorában megerőszakolták. A tudatalattija teljesen elzárta előle ezt az emléket, és csak a varázsgomba hatása alatt tudott hozzáférni.”

Az elmúlt év során én is átéltem néhány hasonló felismerést.

Rájöttem, hogy mennyire próbáltam mások elvárásai és véleménye alapján formálni a személyiségemet.

Olvastam néhány jó könyvet erről a témáról, és elkezdtem egy kicsit beleásni magam a pszichoterápiába és annak alternatív módszereibe, például a hipnoterápiába és a coachingba.

A mostani gondolkodásmódomért sokat köszönhetek azoknak a szakembereknek, akikkel együtt dolgoztam egy nehéz időszakban, illetve azoknak a könyveknek és egyéb forrásoknak, amelyekből tanultam.

De ebbe most ne menjünk bele.

Vissza a beszélgetéshez.

Mindabból, amit ettől a sráctól megtudtam, és amit szakemberektől, illetve könyvekből olvastam, számomra úgy tűnik, hogy egy megfelelően vezetett gombaelvonulás valóban felgyorsíthat bizonyos felismerési folyamatokat, amelyekhez egyébként több pszichoterápiás ülésen keresztül is el lehetne jutni.

Ezt most itt hagyom, anélkül, hogy bizonyítani próbálnám, vagy adatokkal és forrásokkal támasztanám alá.

A saját utamon szerzett tapasztalataim alapján valahogy össze tudott állni bennem az, amit erről a sráctól hallottam.

Feltéve, hogy ezeket az elvonulásokat megfelelő szándékkal hozzák létre.

Ha pedig elfogadjuk azt a buddhista gondolatot, hogy az ember egyik legfontosabb célja — vagy legalábbis annak kellene lennie — a saját és mások szenvedésének csökkentése, akkor felmerül a kérdés:

Ha a pszichedelikumok segíthetnek valakit ezen az úton, miért ne?

Leave a comment

Design a site like this with WordPress.com
Get started