Néhány nappal ezelőtt felhívtam Eriket – a kapitányt, barátot és mentort, akivel átkeltem az óceánon –, és elmeséltem neki a helyzetemet. Valakivel nagyon fontos találkozóm lett volna Guatemalában, az Atitláni tónál, de ő az utolsó pillanatban valahogy kihúzta magát a kapcsolatból. Napokig teljesen összetörtem.

Körülbelül egy hónappal korábban, Providence-ben, Rhode Islanden pár héten keresztül elképesztően erős kapcsolat alakult ki közöttünk. Nagyon hosszú idő óta nem éreztem senki iránt azt, amit iránta. Két hét után különváltunk, és megegyeztünk, hogy Guatemalában ismét találkozunk.

Hetekig a távolból értekeztünk. Én St. Maartenen voltam, ő az Egyesült Királyságban, és közvetlenül a Guatemala-i találkozónk előtt néhány nappal, valamiért érzelmi falakat épített maga köré. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nem fogadom el, és kiléptem abból, hogy tovább fektessek ebbe a kapcsolatba, hogy megállítsam a szívem vérzését. Lényegében saját magamat védtem.

Most ő Guatemalában van, én Chiapas régióban Mexikóban, San Cristóbal de las Casasban, és néhány száz kilométer választ el minket.

Tegnap aztán újra beszéltünk, és rájöttem, hogy ami közöttünk volt, az valóban különleges volt, és legalább egy olyan lezárást megérdemel, amilyen maga a kapcsolat volt. Egyszerűen nem tudtam elengedni úgy, hogy még egyszer ne lássam, mielőtt visszamegy az Egyesült Államokba.

Ideje írni a szívfájdalom után

Amikor felhívtam Eriket, mélyen össze voltam törve. Annyira, hogy még a tuxtla gutiérrezi hostel szobájából sem tudtam kilépni.

Erik azt mondta, kezdjem a napomat meditációval, majd a végén írjak le egyetlen dolgot, ami eszembe jut.

Így tettem.

Ez lett az eredmény:

Augusztus 3. – Összetört a szívem

Augusztus 4. – Még mindig össze van törve a szívem

Augusztus 5. – Új kezdetek? Zavarodottság?

Augusztus 6. – Hálás vagyok mindenért

Augusztus 7. – Írni akarok

Augusztus 8. – Gyógyulok

Úgyhogy ideje mélyebben leírnom a gondolataimat és az érzéseimet, úgy ahogy ezen az utazáson eddig mindig is tettem.

Amit a szeretetről megtanultam

Mindig egy fokozatos, erős felismeréssel és fájdalmas elfogadással jár annak megértése, hogy attól, hogy szeretek valakit, nem feltétlenül akarom vele leélni az egész hátralévő életemet.

Ez a felismerés tavaly fogalmazódott meg bennem, amikor elengedtem a hosszú távú párkapcsolatomat, valakit, akit továbbra is szerettem mint egy másik érző lényt, de világosan láttam, hogy különböző irányokba tartunk. Nem szerettem kevésbé, amikor szakítottunk, és most sem szeretem kevésbé.

Most ugyanezeken a folyamaton kell keresztülmennem, ami mindig erős önvizsgálattal, gyásszal és lassú, fájdalmas elfogadással jár.

Nem könnyű helyesen szeretni. Fájdalommal, önvizsgálattal, gyásszal jár, mert a szeretet nem arról szól, hogy a másikra mutogatunk, hibáztatjuk vagy bűntudatot keltünk benne. A szeretet nem próbálja elemezni a múltbeli helyzeteket, hogy miért és mi romlott el a kapcsolatban, vagy hogy ki mit rontott el.

A szeretet elfogadás. A szeretet a másik ember holisztikus látása.

A szeretet nem fogadja el a féltékenységet, a haragot vagy a gyűlöletet. Nem nézi a bőrszínt, a társadalmi osztályt vagy az anyagi helyzetet.

Egy bölcs, fiatal lány, Gigi, akivel a San Cristóbal-i hostelben találkoztam, nagyon jól fogalmazta meg:

A szeretet a legmagasabb szintű nyelv és rezgés az univerzumban.

A szeretet felülír minden alacsonyabb rezgést, például a félelmet és a negativitást. A szeretet az ember által kifejleszthető legmagasabb rendű érzelem.

A szeretet magas rezgés, és azt jelenti, hogy nyitott szívvel jársz a világban.

És ilyenkor bizony a szív megsérülhet.

Könnyen.

Néha sokkal nehezebb szeretni, mint gyűlöletet, félelmet és más alacsonyabb szintű rezgéseket érezni.

Pepe, a mexikói barátom néhány nappal ezelőtt tökéletesen fogalmazott, amikor a szívfájdalmam közepette tanácsot kértem tőle:

“A szeretet bőséges. A szeretet nem tartozik senkihez. A szeretet hozzánk tartozik.“

A szereteten nincs névcímke. A szeretet belülről kifelé jön BELŐLÜNK, ezért hozzád tartozik.

És egyszerre bárki felé, mindenki felé irányíthatod.

Megismétlem:

A szeretetnek nem feltétlenül kell tűpontossággal egyetlen emberre fókuszálnia. A szeretet irányulhat univerzálisan MINDENKI felé.

Amit Denis-től tanultam St. Maartenen

Egyik nap St. Maartenen rájöttem, hogy már majdnem három hónapot töltöttem a szigeten, de még soha nem túráztam fel a Fort St. Louis erődhöz.

Ez egy 18. századi francia katonai erőd, amely a tengerre néz Marigotban, a sziget francia oldalán. (St. Maarten más néven St. Martin is, mivel a sziget holland és francia részre van osztva. Haitin és a Dominikai Köztársaságon kívül nem sok olyan szigetet ismerek, ahol két ország osztozna ugyanazon a szigeten.)

Úgy döntöttem, korán reggel felkelek, és Sandy Groundból körülbelül 25 perc alatt elsétáltam a domb lábához. Körülbelül 5–10 perc alatt felmásztam, egészen a tetejére, és lenéztem az óceánra.

Miközben a szigeten található hajók helyzetét figyeltem – hiszen még mindig azon gondolkodtam, hogy egy másik szigetre utazom, hogy onnan hajóval érjem el a szárazföldet, megakadt a szemem egy fekete férfin, aki jógázott az erőd tetején lévő magaslati ponton.

Valamiféle sámánnak tűnt. Hatvanas éveiben járhatott, és mély koncentrációban volt.

Annyira felkeltette az érdeklődésemet a jelenléte és az, hogy milyen mélyen tudott meditálni, hogy készítettem róla néhány videót és fényképet.

Később, amikor visszafelé tartottam a hostelbe, rájöttem, hogy én is szeretnék a dombon meditálni. Valami mágikus, spirituális energiája volt a helynek, ahogy az ember csak nézi az óceánt.

Így másnap kora reggel felkeltem, és most már azzal a szándékkal másztam fel a dombra, hogy a tetején fogok meditálni.

Ahogy felfelé haladtam a lépcsőn, a fekete férfi egy fánál állt félúton, csukott szemmel, a fa leveleit érintve.

Ugyanazt a mély koncentrációt mutatta, mint amit előző nap láttam.

Arra gondoltam:

„Oké, ő már végzett a meditációval. Akkor most elfoglalom a helyét.”

Így is tettem.

Elfoglaltam azt a helyet, ahol előző nap meditált, és húsz percig ott ültem, elmélyülve meditáltam.

Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy visszajön, és mellettem kezd jógázni.

Ezúttal már inkább partnernek tekintettem, valakinek, akivel talán tudok kapcsolódni, és akivel beszélgethetek a meditációról és a spiritualitásról.

Köszöntem neki.

Ő visszaköszönt.

Elkezdünk beszélgetni.

A neve Denis volt, St. Martinban született és nőtt fel.

Körülbelül nyolc évet töltött börtönben Franciaországban, kábítószer-kereskedelem vádjával.

Azt mondta, felültették, és semmi köze nem volt azokhoz a vádakhoz, amelyekkel leültették.

Ezt ő maga hozta fel, és nagyon őszinte volt ezzel kapcsolatban.

Nem igazán zavart a dolog, mert sokkal érdekesebbnek tartottam a személyiségét, és a tény, hogy jógázott és meditált, azt sugallta számomra, hogy ő egy olyan ember, aki erősen kapcsolódik önmagával és két lábbal a földön jár.

Tanulni akartam tőle.

Megkértem, hogy tanítson.

Eleinte bizonytalan és félénk volt, de amikor elkezdtem a spiritualitásról kérdezni, hirtelen szenvedélyesen kezdett beszélni a kövekről, kristályokról, az égről, a sziklákról, az univerzumról, az érző lényekről, arról, hogy minden összekapcsolódik, és hogy még az erőd mellettünk fekvő szikláinak is saját lelkük és életük van.

Megnyílt.

A következő öt napban, mielőtt elhagytam St. Maartent, minden reggel napfelkeltekor megjelentem mellette a Fort St. Louis-nál.

Jógát, meditációt, a hét csakrát és különböző mantrákat tanított, amelyeket a hatékonyabb meditációhoz használhatok.

Azt is megtanította, hogyan kapcsolódik a jóga a spiritualitáshoz, és hogy az elme munkája ugyanolyan fontos, mint az izmoké, az ízületeké és a testé.

Megtanított néhány mantrát, amelyeket később továbbfejlesztettem, hogy meditáció közben használjam őket, és megtanított így imádkozni:

Én vagyok minden, és minden én vagyok. Én az vagyok, aki vagyok. Én vagyok az univerzum leghatalmasabb lénye. Az univerzum nem létezhet az energiám nélkül, és az energiám nem létezhet az univerzum nélkül. Szeretetet hordozok minden érző lény iránt. Minden úgy van, ahogy lennie kell, őseink felügyelete alatt. Soha nem születtem, és soha nem fogok meghalni.

Ezt én a következőkkel egészítettem ki:

Isteni szeretet vagyok, hit vagyok és rendeltetés vagyok. Szeretetet sugárzok, és szeretetet vonzok. Hitet sugárzok, és hitet vonzok. Rendeltetést sugárzok, és rendeltetést vonzok. Magas rezgésszinten rezonálok, és magas rezgéseket vonzok. Magas energiát sugárzok, és magas energiákat vonzok. Magas rezonanciát sugárzok, és magas rezonanciát vonzok.

Megtanított arra is, hogy soha ne mondjam senkinek, hogy „Good Morning”, mert szerinte úgy hangzik, mintha azt mondanád: „mourning”, vagyis gyászolás.

Negatív energiát hordoz.

Ezt egyébként még mindig tanulom.

Inkább azt mondjam:

„Greetings!”, ami nagyjából annyit jelent, Helló!

Azt is mondta, hogy soha ne használjam az „understand” szót, hanem inkább azt mondjam, hogy „innerstand” és „overstand”, amikor valamit megértettem.

Szerzői adalék 2026 Szept 12: az understand azt jelenti, hogy érteni, de az ‘under’ a szó első részében annyit jelent, hogy “alulról”. Az ő olvasatában valahogy úgy tudnám fordítani, hogy “alárendelten értem a dolgokat”, ami nem tetszett neki. Azóta hallottam az “overstand” kifejezést több reaggae dalban, ami nagyjából annyit jelent, hogy “felülről érteni”. Mindez a Jamaica-i rastafari kultúrára vezethető vissza, ami a pozitív látásmódot erősíti ezzel a szóhasználattal

A szavaknak erejük van, és átalakítják a valóságodat.

Bar nyolc évet töltött börtönben, talán ő volt a legtisztább lélek, akivel azon a szigeten találkoztam.

A sziget lakóinak nagyrésze a börtönben töltött évei alapján megbélyegezték őt.

Én csak egy mélyen spirituális lényt láttam, akinek olyan kapcsolata volt a közvetlen és kiterjesztett valóságával, amilyet még korábban nem tapasztaltam.

Most továbbviszem a tanításait, és fokozatosan jövök rá mennyi erőt hordoznak magukban.

Ahogy keresztülküzdöm magam a szívfájdalmon, és többek között az ő technikáit is használom, egyre inkább rájövök, hogy a szereteten kívül nem éri meg energiát fektetni alacsonyabb rezgésű érzelmekbe.

Bár a szeretetemet a másik ember nem fogadta el, továbbra is szeretem azért, aki ő.

És szeretnék időt tölteni vele, jelen lenni vele, és egyszerűen megbecsülni a kapcsolatunkat, illetve mindazt, amit adott nekem ezen az utazáson.

Az utazásom előzményei

Mielőtt elkezdtem az utazásomat, kiléptem egy majdnem hét évig tartó kapcsolatból.

Akkor én voltam az, aki felmondta a kapcsolatot.

El voltam szakadva önmagamtól.

Ha akkor elütött volna egy busz az úton, valószínűleg észre sem vettem volna.

Kiégtem.

Kiszáradtam.

Elvesztettem a kapcsolatot önmagammal és a valósággal.

Ezért ki kellett lépnem, mielőtt valami rosszabb történik.

Eladtam minden közös holminkat Németországban, ugyanakkor felmondtam a munkahelyemen, és három hónap alatt egy megbecsült pénzügyi menedzserből „senki” lettem.

Egy nagyon boldog és szabad „senki”.

Egy „senki”, akinek ráadásul rengeteg plusz pénz volt a zsebében, miután négy évig dolgozott egy nagy technológiai vállalatnál.

Felültem a vonatra, hazamentem Magyarországra, leültem anyum kanapéjára, és elkezdtem törni a fejem, hogy mihez kezdjek ezután.

Kezdjek új kapcsolatot?

Vegyek lakást vagy autót, mint mindenki más?

Keressek egy újabb presztízsértékű „valaki” állást három hónap szünet után, hajtsam megint be a térdem, és folytassam a taposómalom-hajszát?

Vagy van valami más, amit ebben az életszakaszban sokkal értelmesebbnek érzek?

Itt az ideje rábízni magam a vakhitre?

Csináljak valamit „magamért”, anélkül, hogy feltétlenül külső megerősítést keresnék a külvilágból?

Szabad szembemenni az árral?

Az utazási projekt formálódása

Először valahol 2024 júniusában jutott eszembe a patagóniai projekt.

Az akkori life coachom megkérdezte:

„Ha a szívedre teszed a kezed, mit csinálnál?”

Azt válaszoltam:

„Magyarországról repülés nélkül elmennék Patagóniába.”

Nem igazán gondoltam végig, mit mondok.

Egyszerűen csak kijött belőlem.

2024 áprilisában az exemmel Gran Canarián jártam, és hogy eltereljem a figyelmemet az akkori párkapcsolati problémáinkról, elkezdtem utánanézni Kolumbusz történelmi útvonalának Spanyolországtól a Kanári-szigeteken keresztül Amerikáig.

Nagyon megfogott.

Miközben a nyaralásunk alatt a problémáinkon rágódtunk, megkérdezte:

„Mit akarsz csinálni, ha nem velem maradsz?”

Azt mondtam:

„Latin-Amerikába akarok utazni, vlogolni és szabad dolgokat csinálni.”

Nyilvánvalóan nem örült a válaszomnak, hiszen ő férjhez akart menni és gyerekeket akart tőlem.

Folyamatos önvizsgálat és tanulás

Sterilnek éreztem az életemet, és nem tudtam áttolni magunkat a házasság vagy a családalapítás rajtvonalán.

Egyszerűen nem önmagam voltam.

Semmilyen áron nem tudtam volna megtenni.

Szabadságra, színekre és kalandra vágytam.

A szakításunk során pedig rájöttem, hogy még mindig rengeteg belső gyerekhez kapcsolódó dolgom van.

A neveltetésem, a szüleim borzalmas válása, a családi és gyerekkori traumák bizonyos viselkedésmintákat égettek belém.

Ennek eredményeként azonosítottam magam ezzel a dolgozó robottal, aki minden alkalommal erősen jelent meg a munkahelyén.

De nem csak a munkában.

A kapcsolatban, családi eseményeken, általában az élethelyzetekben is ez az mindig megbízható, kiszámítható gép voltam, akinek egyetlen beállítása, egyetlen sebességfokozata volt.

Szinte egy báb, amelyet a társadalom, a belső és külső körök húznak a zsinórokon.

Ha erősen tudtam megjelenni, jól éreztem magam.

Ha nem, akkor nem éreztem jól magam.

Az internetes szleng ezt „blue pilled” állapotnak nevezi.

A kifejezés a Mátrixból származik, ahol Morpheus felajánlja Neo számára a kék vagy piros pirulát, és választás elé állítja: meg akarja-e látni a valódi valóságot, és beveszi a piros pirulát, vagy inkább a társadalom által létrehozott, téveszmés valóságot választja a kék pirulával.

A „blue pilled” emberre az jellemző, hogy az anyagi dolgok, a státusz, a hatalom és a mindennapi élvezetek vezérlik.

Folyamatosan a társadalom külső megerősítését hajszolja azzal, hogy megfelel a társadalmi igényeknek, normáknak és elvárásoknak.

A „red pilled” ennek az ellenkezője.

Ahogy Morpheus leírja, lehetőséget ad arra, hogy meglásd a kemény, valódi igazságot, amely után Neo végül úgy dönt, hogy kilép a Mátrixból, és megpróbálja megmenteni az embereket a gépek pusztításától és uralmától.

A szakítás után aztán elkezdődött egy hosszú önvizsgálati folyamat.

Elkezdtem törődni a belső gyermekemmel, a coaching mellett pedig bele kezdtem a következő dolgokba is:

• Life coaching
• Hipnoterápia
• Elkezdtem tanulni a transzgenerációs traumákról
• Beleástam magam az idegtudományba, hogy hogyan működik az agy, hogyan irányítja a tudatalatti a tudatos viselkedést, és hogyan lehet a tudatalattit pozitív megerősítésekkel, meditációval, imával és terápiával átalakítani
• Visszatértem a görög filozófusokhoz, különösen a sztoikusokhoz, és sztoikussá váltam
• Elkezdtem tanulni a spiritualitásról
• Elkezdtem Istenhez beszélni és segítséget kérni

Miután tavaly szakítottam az exemmel, annyira lent voltam, annyira belemerültem a nyomorúságomba, hogy anyukám elvitt Szentkútra, ami egy szent zarándokhely, körülbelül 30 percnyi autóútra a szülővárosomtól.

Azt mondta, kérjek segítséget Istentől.

Két órát töltöttem azzal, hogy végigjártam a keresztút állomásait.

És elkezdtem beszélni Istenhez.

Könyörögtem.

Követeltem.

Nem vallásos, templomi módon imádkoztam.

A magam módján imádkoztam.

Elég kemény, könyörgő, önző módon.

Azt kértem, hogy oldja meg a helyzetemet, miközben én meg majd teszem a dolgom.

Így imádkoztam:

Istenem, segíts megoldani ezt a nehéz helyzetet úgy, hogy emelt fővel, egyenes gerinccel, egyenes háttal és kihúzott mellkassal járhassak. Segíts, hogy tiszta lelkiismerettel, tiszta szemmel, tiszta szívvel, tiszta lélekkel és tiszta elmével élhessek és cselekedhessek.

Ez volt a mantrám.

És a beszélgetéseim Istennel a zarándokhely elhagyása után is folytatódtak.

Ahogy elkezdtem beszélni, már az első alkalommal, mintha hirtelen megkönnyebbültem volna.

Onnantól kezdve tudtam, mit kell tennem.

Visszamentem Németországba, és minden este kimentem, hogy hosszú beszélgetéseket folytassak Istennel München sötét éjszakai utcáin.

Órákat töltöttem az utcán.

Nem keresztény vagy buddhista Istenhez vagy bármely más vallás istenéhez imádkoztam.

Ahhoz a kozmikus, univerzális intelligenciához imádkoztam, amely létrehozott engem, téged, a természetet, a bolygót és az univerzumot.

Én ezt hívom Istennek.

És ezek a beszélgetések azóta sem álltak le.

Azóta is folytatom őket, amikor nehéz helyzetbe kerülök.

Folytatom a meditációkat, az imákat, a beszélgetéseket.

És ez visz tovább.

Olyan, mint egy üzemanyag, ami soha nem fogy el.

Átvitt az Atlanti-óceánon úgy, hogy nem tudtam vitorlázni.

Átvitt több országon úgy, hogy fogalmam sem volt a kultúrájukról, a bűnözési helyzetükről, vagy arról, milyen szituációkba kerülök.

És hát…

az utazás még mindig folytatódik.

Miközben a hitből származó üzemanyag soha nem fogy el, az energiám időnként igen.

És ilyenkor meg kell állnom és pihennem.

Ez most egy ilyen pillanat.

Amikor megállhatok és visszatekinthetek.

El camino del corazón – A szív útja

Amióta elkezdtem ezt az utat, folyamatosan azon gondolkodom, hogy miről szól valójában ez az utazás.

És rettenetesen nehezen tudom megérteni.

Az egyik legnagyobb inspirációm kétségkívül Omar volt a munkahelyemről, aki Instagram-sztárrá vált azzal, hogy létrehozott egy repülésmentes projektet, és egész Ázsián keresztül utazott Egyiptomtól Japánig repülés nélkül.

Hihetetlenül következetes volt, körülbelül 240 nap alatt teljesítette az utat, olyan országokon keresztül, mint Irán és Afganisztán.

Miután tehát eladtam minden holmimat, a maradékot dobozokba pakoltam, visszamentem Magyarországra, és néhány hónap alatt elkezdett kikristályosodni a saját repülésmentes projektem Magyarországról Patagóniáig.

Rengeteget kutattam, hogyan tudnék tapasztalat nélkül átkelni az óceánon, majd hogyan juthatnék tovább szárazföldön egészen Patagóniáig.

Végül az utazásom első 100 napjában valóban átkeltem az óceánon vitorlással.

Aztán St. Maartenen összezavarodtam.

Nem akartam elmenni.

Ott akartam maradni a barátaimmal és dolgozni.

Így hajókon kezdtem dolgozni, segítettem javításokban, jachtokat takarítottam és hasonlók.

Valójában teljesen össze voltam zavarodva, és még azzal a gondolattal is játszottam, hogy veszek egy saját hajót.

Aztán a semmiből munkát kaptam Tiagótól, hogy csatlakozzam az Ikigai nevű szuperjacht csapatához és elvigyük az Egyesült Államokba.

Így megszegtem a repülésmentes ígéretemet, és leutaztam repülővel Trinidadba.

Miután megszereztem az amerikai vízumot, visszarepültem Bermudára, majd átvitorláztunk az Egyesült Államokba.

Körülbelül egy hónapot töltöttem az USA-ban, ahol találkoztam azzal a lánnyal, aki először megolvasztotta a megfagyott szívemet, majd néhány héttel később darabokra törte.

Korábban már eldöntöttük, hogy Guatemalában találkozunk.

Így Tiago ígéretéhez híven visszarepültem St. Maartenre, ott elvégeztem az STCW hajózási tanfolyamot, majd Mexikóba jöttem, hogy folytassam az utamat Guatemala felé, találkozzak vele, aztán pedig végül továbbhaladjak Argentína felé.

De a nagyobb kérdés:

Ha ez már nem repülésmentes projekt, akkor mégis mi ez valójában?

Nemrég írtam egy blogbejegyzést a „flow követéséről”, és valójában pontosan ez történt.

Mindig beleléptem az áramlásba.

Más szóval:

követtem a szívemet, bárhová is vezetett.

Ez a szív utazása.

El camino del corazón.

Nem csináltam mást, csak követtem a szívem útmutatását, és most valami furcsa, csodálatos okból San Cristóbal de las Casasba hozott.

Minden egyes városnak, településnek, helynek és úticélnak megvan a maga egyedi hívatása az utazásomban.

Ez a város eredetileg csak egy lépcsőfok volt Guatemala felé.

Most azonban San Cristóbal éppen a megtört szívemet gyógyítja.

Fogadd el azt, ami van, ne azt, aminek lennie kellene

Amit az elmúlt évben és a jelenlegi nehézségeim során meg kellett tanulnom, az az, hogy az ember csak akkor tud teljes szívvel boldog, bőséges életet élni, ha elfogadja a jelent olyannak, amilyen, és nem olyannak, amilyennek lennie kellene.

Ez azt jelenti, hogy nem merülsz bele egy előre elképzelt, vágyott, téveszmés fantáziába, amit valóságnak nevezel.

Hanem a jelen pillanatban élsz, és felismered, észreveszed, elfogadod, hogy mi vesz körül téged valójában ebben a pillanatban.

Néhány héttel ezelőtt azt gondoltam, hogy most Guatemalában leszek, és életem legjobb időszakát töltöm azzal a lánnyal, akit mélyen szerettem.

Ehelyett itt ülök San Cristóbalban, és ezt a blogbejegyzést írom a szívfájdalomról.

Néhány nappal ezelőtt képtelen voltam kikelni az ágyból, elhagyni a hostel szobáját, és sírtam, mert elfelejtettem, milyen fájdalmas tud lenni egy összetört szív.

Azonban ahogy Denis, Erik, Pepe, Gigi és mások tanítottak ezen az utazáson:

ahelyett, hogy neheztelnél, megbánnád vagy sajnálnád, ahogy a helyzeted alakult, mindig a nehezebb utat válaszd.

Válaszd a szeretetet.

És tiszteld őt ennek ellenére is, még a döntése után is.

Úgy döntöttem, hogy elgondolkodom a helyzetünkön, hátralépek, és egy másik fényben, egy másik perspektívából nézek rá.

Napokba telt, és még mindig valahol a folyamat közepén vagyok.

De az önvizsgálat, a jóga, a meditáció, az ima és a naplóírás erején keresztül képes voltam túljutni minden negatív érzelmen, amit iránta hordoztam.

És ezt meg is fogjátok látni az alábbi versekben.

A helyére egy univerzális, magas frekvenciájú, bőséges szeretet került, amelyet bárki és mindenki iránt hordozhatok.

Egy szívfájdalom anatómiája verseken keresztül

Az alábbi versek egészen korán kezdődő kapcsolatunk dinamikáját írják le, egészen addig a felismerésig, hogy elveszítem őt.

Rájöttem, hogy a versek egyszerűen nagyszerű módjai annak, hogy megragadjuk a belső igazságainkat.

Nagyszerű terápia.

Talán 33 éves koromra tanultam meg igazán teljes szívből szeretni.

Lehet, hogy van valami különleges a 33-ban.

Jézus Krisztus ebben a korban érte el spirituális vezetőként a csúcspontját, én 33 nap alatt keltem át az óceánon, és 33 éves lettem az utazásom során.

Végigvezetlek benneteket a kapcsolatunk egyes állomásain.

Miután külön utakon folytattuk az Egyesült Államokban, külön repültünk, és már csak az maradt, hogy hiányzott a szívemből, és visszagondoltam a Providence-ben együtt töltött időnkre.

Ezek az apró dolgok

I. rész

Hol is kezdjem?

Olyan ügyetlennek érzem magam,

amikor ezekről próbálok beszélni

ezekről az apró dolgokról,

amelyek az eszemben

minden percben,

minden órában

ott motoszkálnak,

és annyi energiát igényelnek,

hogy megfelelő szavakká

formáljam őket.

Ugyanakkor

sebezhetőnek érzem magam,

mert ezt csak úgy tudom megtenni,

ha leengedem

a pajzsomat.

Így bukott el Akhilleusz,

a legnagyobb görög,

amikor Trója ellen vonult,

és Párisz nyila leterítette.

Providence egy kitérő volt,

amelyet a vakhit vezérelt.

Valami dolgozott ott bennem,

amiről akkor még fogalmam sem volt.

Éjszakánként céltalanul

és fáradtan jártam

az utcákat és bárokat.

Aztán találkoztam veled

azon az erkélyen,

amikor cigarettát kértem tőled.

Két hetet töltöttünk együtt,

és azt kívántam,

bárcsak soha ne érne véget.

De véget ért.

Mint villámcsapás.

Órákig sírtam a szőnyegen,

összetörve és magányosan,

amiért elengedtelek

azon a vonaton.

Tehetetlennek éreztem magam.

Azt hittem, ennyi volt,

és eltűnsz majd

a Dawlish-ködben,

elfelejtve engem

és azt a boldogságot,

amit együtt töltöttünk

két héten át,

Providence nyári hőségében,

a földi paradicsomban.

De nem tűntél el.

Sőt, fényesebben ragyogsz

az elmémben, mint valaha.

És ezek az apró dolgok

újra visszatérnek

és kísértenek.

Én pedig nem tudok ellenállni.

Csak megadom magam.

II. rész

Ezek az apró dolgok azok,

amikor reggel

megpróbálod kinyitni a szemed,

de nem vagy rá képes,

én pedig

adok egy apró puszit az arcodra,

és olyan gyengéden

érintelek meg,

ahogy csak tudlak.

Ezek az apró dolgok azok,

amikor visszajössz az ágyba

a kanapéról,

ahol az egész éjszakát

elszenvedted

a horkolásom miatt,

mégis gyengéden

mellém fekszel,

a testedet az enyémre helyezve.

Ezek az apró dolgok azok,

amikor a bőröd

az én bőrömhöz ér,

és megpróbálsz

a lehető legközelebb kerülni,

annyira közel,

hogy szinte összeolvadunk

egy olvasztótégelyben,

feloldódva és eggyé válva

az örökkévalóság részeként.

Ezek az apró dolgok azok,

amikor a kanapén ülünk,

én pedig közelebb ülök hozzád,

te pedig nem ellenkezel,

hanem még közelebb jössz,

a lábadat az enyémre teszed,

és a fejedet

a karjaimban pihenteted.

Ezek az apró dolgok azok,

amikor határokat emelsz

a szemed alatti sötét vonalak köré,

én pedig csak meg akarom csókolni,

mert aranyosnak találom őket,

és a természet bizonyítékának,

ahol a tökéletlenség

a tökéletességben él.

Ezek az apró dolgok azok,

amikor az autóban ülünk,

én a bal kezemet

a jobb combodra teszem,

te pedig a jobb kezedet

a piros lámpánál

az enyémre helyezed,

és egy hosszú, zavaros csókot váltunk.

III. rész

Örökké folytathatnám.

Beszélhetnék tovább

ezekről az apró dolgokról,

amelyek a fejemben repkednek,

mint apró, fénylő tündérek,

összezavarva az utazási céljaimat

és a küldetésemet.

Azzal, hogy találkoztam veled,

rájöttem,

hogy amit akarsz,

nem feltétlenül az,

amire valóban szükséged van,

és amire valójában szükséged van,

az a szeretet.

A hópelyhek pedig

mindig oda hullanak,

ahová valóban tartoznak,

az univerzum vezérlése által.

Te pedig lepecsételted

ezt a szívet,

megolvasztottad,

és saját akaratod szerint formáltad,

nagy gonddal,

hő alatt,

mint egy kovács.

Minden akaratom

és ellenállásom nélkül.

Előrezuhanok

a szélesre tárt karjaidba.

És félek.

Attól félek,

hogy mi van,

ha ez tényleg működik,

és ha a tarotkártyák igazat mondtak

arról, hogy nem tudok

felemelkedni hozzád.

És csak azt tudom,

hogy szembe akarok menni

az esélyekkel,

és be akarom bizonyítani,

hogy működhetünk.

Mert ezek az apró dolgok

célt adnak ahhoz,

hogy folytassam,

amit elkezdtem.

Te vagy az oka annak,

hogy újra reményt

helyeztem ebbe az életbe.

És annak is,

hogy anyukám

újra fényt lát a szememben.

És most félek,

hogy elijesztelek

ezekkel a szavakkal.

De hát ezek csak

az apró dolgok,

amelyek a fejemben

repdeső tündérekként

játszanak.

Úgyhogy fogadd őket könnyedén.

Finálé

Ezt hozzáadhatod

a veled kapcsolatos első alkalmak listájához,

mert még soha

senkinek nem írtam

ekkora léptékű dolgot.

Különösen nem angolul. (Az eredeti vers angolul íródott)

De te csak vittél tovább,

ezért fel kell tennem magamnak a kérdést:

Ez szerelem?

Ha az első vers szakasza a hiányról szólt, akkor a második szakasz a várakozásról.

Micsoda kezdő hiba!

Tisztánlátás

Ezt a levelet akkor írom,

miközben az óceánt nézem,

és rád gondolok

St. Maartenen.

És amikor ezt felolvasom neked,

az azt jelenti,

hogy újra el kell válnunk,

és ez lesz

az utolsó közös napunk.

És tudom,

hogy ezúttal

még nehezebb lesz

elengedni téged,

mint Providence-ben,

mert a szerelmem

tovább nőtt

és tovább mélyült irántad.

És újra belevetjük magunkat

az ismeretlenbe.

De miközben ezt írom,

világosan tudom,

hogy nem zárhatlak be.

Nem dughatlak ketrecbe.

Te szabad lélek vagy,

és én is szabad lélek vagyok.

Ezért ehelyett

odaadom neked

a szívem kulcsát.

És szabadon ki-be járhatsz.

Az ajtó

mindig nyitva áll előtted.

Csak tartsd észben:

csak egy kulcs létezik.

Világosan tudom,

hogy az egyetlen út,

azaz, hogy szabadon engedlek,

az, hogy lehetőséget adjunk

ennek a szerelemnek,

hogy megmérettessen,

hogy távolról,

gondosan

lemérjük,

mit jelent valójában.

Mert amikor most

ezt a levelet olvasom neked,

miközben a gyönyörű barna szemeidbe nézek,

ez szilárd bizonyíték arra,

hogy amikor két szív összekapcsolódik,

nincs semmi,

ami közéjük állhat.

Most elengedlek.

És szabadon repülhetsz,

mint a legszentebb madár,

akit valaha repülni láttam.

Akit el kell engednem,

hogy megmutathasd

gyönyörű, színes szárnyaidat

a világnak.

Mert tudom,

hogy ennek a világnak

szüksége van ezekre a színekre.

És amikor messzire repülsz,

de mégis megtalálod az utat

vissza a szívemhez,

tudni fogom.

Tudni fogom.

És üdvözölni foglak.

Gyengéden bevezetlek,

és felteszem a vízforralót.

Ezt az utóbbi verset még St. Maartenen írtam.

Aztán továbbhaladtam Mexikó felé, egészen délre, Tuxtla Gutiérrezig.

És ott felbukkant a gyanú.

Kipattant. Mint egy ronda pattanás a homlokon.

Ez megint egy ügyetlen vers, mert nem tudom, hogyan tudnám másképp kifejezni az érzéseimet.

Talán

Talán az elmúlt napok miatt.

Talán mindig is így volt.

Valóban olyan jól működtünk

a távolságból.

Azt mondtad,

hogy az elmúlt hetekben

nehézségeid voltak.

Én őszintén szólva

csak az elmúlt napokban érzem ezt.

Korábban nem láttam

és nem éreztem.

Úgy éreztem,

hogy valójában próbálod

fenntartani a kapcsolatot.

De most távolságot

és falakat érzek.

Érzem,

hogy valami megváltozott (?).

Nem látok a fejedbe.

Ez nem lehet

csak az időbeosztásod.

Korábban is mindig elfoglalt voltál.

És ne érts félre.

Időt és teret akarok adni neked.

Nem vagyok féltékeny vagy ilyesmi.

Száz százalékig megbízom benned.

De jelenleg

nem érzem az érzelmi kapcsolatot.

És ez valahogy fáj.

Bármilyen nevetségesen is hangzik.

Nem látok egy emojit.

Egy ügyetlen kör alakú videót.

Nem érzem magam bevonva.

És tegnap felhoztam

Neked egy „talán aggályt”,

de nem kaptam tőled megerősítést.

Ha tévedtem volna,

a válaszodnak ezt kellett volna megmutatnia.

Ehelyett úgy éreztem,

hogy igazam volt.

Tudom,

hogy ez a barátaiddal töltött

“szentidőd”.

És azt gondoltam,

hogy én is tehetném ugyanezt.

Hogy nem törődöm az egésszel,

és csinálom a saját dolgomat.

De tegnap

nehéz volt.

Nem akartam mindezt rádrakni.

Ez az én dolgom.

Én úgy érzem,

hogy egy kapcsolat

folyamatos táplálást igényel.

Különben kiszárad.

Mint egy növény,

amely víz nélkül elpusztul.

Úgy érzem,

hogy teljesen átadom magam neked.

Befektetek.

De az elmúlt napokban

nem érzem a viszonzást.

És ez fáj.

Nem akarom úgy érezni,

hogy csak egy újabb

tranzakciós feladat vagyok

a teendőid listáján,

amit három nap múlva

ki kell pipálni.

És tudom,

hogy ez ijesztően hangozhat.

Úgy érzem,

hogy ami közöttünk volt,

túl különleges ahhoz,

hogy valami ‘talán kevesebb’ miatt

tönkremenjen.

Egy „talán-kapcsolat” miatt,

amit később már nem lehet

újra felvenni,

mint egy tollat,

amit az asztalhoz ragasztottak.

Úgy érzem,

túlságosan benne vagyok.

Magamtól is kérdezem,

és tőled is kérdezem:

Ugyanúgy érzünk?

Te hogy érzel?

Változott valami?

Nem akarom tönkretenni a fesztiválodat.

De az idő értékes,

és az óra ketyeg.

Mindketten befektetünk.

Szükségem van az őszinteségedre.

És arra, hogy nyílt lapokkal játssz,

ahogy én is teszem.

Bármi legyen is a válaszod,

én rendben leszek.

Mert a legjobbat akarom neked.

És mindig bőséggel foglak szeretni.

Mint a hópelyhek,

amelyek továbbra is

a megfelelő helyre hullanak,

az univerzum által vezérelve.

És őszintén szólva

a legjobbat akarom magamnak is.

És eddig úgy gondoltam és éreztem,

hogy te vagy a legjobb nekem.

De jelenleg azt érzem,

hogy nem tudok tovább befektetni,

ha folyamatosan falakba verem a fejem.

Maradj gyönyörű.

Szeretettel.

Ó, igen!

A reakciója nem volt valami szép, miután felhoztam az aggodalmamat.

És itt kezdődött a szívfájdalom.

Úgyhogy válogassunk néhányat a szívfájdalomról szóló versekből!

Egy összetört szív verse

Még mindig össze van törve a szívem.

Szeretlek.

De nem adhatom neked

a szerelmemet,

ha nem fogadod el.

Bárcsak elfogadnád.

De nem fektethetek valamibe,

ami elveszik az éterben.

Egyszerűen megyek az áramlással,

hogy meggyógyítsam

az én kis összetört szívemet.

És megtartom a hitet,

hogy az univerzum tudja,

hová kell hullaniuk

a hópelyheknek.

Azt mondtad,

talán szeretnéd

a magyar gyerekeimet.

Sok mindent mondtál.

Aztán az utolsó pillanatban

kihúztad magad.

Azt hiszem,

nem arról van szó,

hogy nem ismersz engem.

Arról van szó,

hogy nem egymásnak vagyunk teremtve.

Tudom,

hogy ennek így kell lennie.

Összetört a szívem.

Mélyen.

Annyira össze voltál zavarodva.

Én is össze voltam zavarodva.

De készen álltam arra,

hogy meglássam,

hogyan alakulhat ez.

Egy másik versben azt írtam,

hogy nyitva tartom

előtted a szívemet.

Egy versben,

amit soha nem osztottam meg veled.

De nem tehetem.

Mert nem mentél át a teszten.

Már nem tudtál közel tartani.

Rengeteg fájdalmat hordozok,

mert szerettelek.

De most már nem tudlak.

A szívem azt mondja az agyamnak:

ne engedd, hogy tovább fájjon.

Szükségem van perspektívára.

És fáj ezt leírni.

El kell távolodnom tőled.

Annyira szerettelek.

És most zokogok

egy mikrobusz hátuljában,

amely a

Cañón del Sumidero felé tart.

És nem tudok hangosan sírni,

mert mások meghallják.

Közben furcsa, vidám

mexikói zene szól a hangszóróból,

amit kurvára nem értek.

Mintha az univerzum

furcsa trükköket játszana velem,

miközben én meg mélyen szomorú vagyok.

Annyira szerettelek.

Végtelenül szerettelek.

Elfogadtalak.

Láttalak.

Vagy azt hittem, hogy láttalak.

De nem láttalak teljesen.

Most már látlak.

És még mindig egy gyönyörű lényt látok.

Csak olyat,

aki már nem hozzám tartozik.

Talán soha nem is tartozott.

Tudom,

hogy valami mást

kell még megtanulnom

ezen az utazáson.

Meg akartam csókolni

a tested minden egyes centiméterét.

Most majd valaki más fogja.

És én majd mást fogok megcsókolni.

És rendben leszek.

De most át kell élnem ezt a fájdalmat.

Készen álltam arra,

hogy fenntartsam veled a kapcsolatot.

Készen álltam.

Hálás vagyok neked.

Nem tudtam,

hogy van szívem.

Legalábbis nem éreztem.

Most érzem.

Nem akarom,

hogy féltékennyé tegyelek.

Azt akarom,

hogy te te legyél.

És azt akarom,

hogy én én legyek.

Van még valami,

amit meg kell tanulnom

ezen az utazáson.

Tudom,

hogy a tanulás soha nem ér véget.

Mélyen szerettelek.

De neked más,

határozott elképzeléseid voltak.

Rengeteg szeretet volt bennem irántad.

És most ezt a szeretetet

másoknak fogom adni.

Mélyen összetört a szívem.

És nem akarok elmenekülni

ez elől az érzés elől.

Mélyen szerettelek.

És továbbra is zokogok

a busz hátuljában,

miközben a Cañón del Sumiderót nézem.

Mélyen szerettelek.

Még távolról is

egyre nőtt irántad

a szeretetem.

Mélyen összetört a szívem.

És most elmegyek

kibaszott krokodilokat bámulni.

A szívfájdalom pedig nem ért véget.

Régóta nem éreztem a szívemet, ezért arra gondoltam, hogy bármennyire is nehéz átélni ezt, mégis szeretném magamhoz ölelni ezt az érzést, amelyet olyan hosszú időre elfelejtettem.

Meg akartam ölelni.

És élvezni minden pillanatát.

Mert tudtam, hogy egyszer el fog múlni.

Nézzük a következőt.

Ez azután történt, hogy beszéltünk a helyzetről, és megkérdezte, hogyan tudtam volna egyáltalán beleszeretni két hét után, amikor csak két hete ismerem.

Nos.

Megtörtént.

Zavarodottság

Teljesen össze vagyok zavarodva

a helyzetünkkel kapcsolatban.

Elvesztetted a bizalmamat,

mert integritás nélkül viselkedtél.

Erkölcsi és morális deficitet mutattál.

Minden aggodalmamat megerősítetted.

Hogy eltávolodtál.

Hogy már nem érzel vágyakozást.

Hogy nincs szükséged

„barát-energiára”.

Korábban azt mondtad,

láttad bennem a lehetőséget.

Sok kérdést tettél fel,

például hogy hány gyereket akarok.

Aztán eltűntél az éterben,

és azt mondtad,

hogy már nincs szükséged

az energiámra,

hogy túl sok voltam,

és egyébként sem tartozol nekem semmivel.

Én pedig azt mondtam:

rendben.

Ha ezt akarod,

akkor megyek a magam útján.

Így felépítettem a saját falaimat.

Aztán jött ez a hívás.

Azt hittem,

azért hívtál,

hogy elköszönj.

És egyszerűen csak

meg akarod adni

ennek a kapcsolatnak

a megfelelő lezárást.

De zavartan érkeztél

a hívásba,

rengeteg érzelemmel,

miközben a szokásos rohanásodban

vezetted az autót.

Bocsánatot akarsz kérni

a viselkedésedért.

Újrakezdeni mindent,

mintha semmi sem történt volna?

A bizalom megtört.

És nem tudom,

helyre tudjuk-e állítani.

Még mindig érzek irántad.

De sokkal kevesebbet,

mint korábban.

Az én részemről

már elengedtelek.

A kérdés tehát az,

hogy vissza tudjuk-e fordítani ezt.

A megérzésem azt mondja, nem.

De a szívem és az elmém

össze van zavarodva.

Ideje hamarosan

tisztánlátnom.

Szeretnék hinni neked.

De túl sok akadályt látok.

Várok, és meglátom,

amikor megérkezem

San Cristóbal de las Casasba.

És a szívfájdalom folytatódott.

San Cristóbalban ez volt az érzés, amely meghatározta az itt töltött időmet.

Nem számítottam rá.

De megtörtént.

És mivel megtörtént, további versekbe öntöttem.

Egy újabb vers a szívfájdalomról

Még mindig fáj,

hogy ignoráltál.

De megmutatta,

ki vagy valójában.

Mélyen fáj,

mert többet akartam ettől.

Talán még mindig többet akarok.

Talán még mindig hinni akarok,

hogy ez működhet

köztünk.

Hinni akarok.

Hinni akarok.

Nagyon fáj.

És összetört a szívem.

És nincs jogod azt mondani nekem,

hogy szeretlek-e vagy sem.

Szerelmes vagyok beléd.

Talán még mindig.

De a bizalom megtört.

És nem tudom,

össze tudjuk-e ezt rakni újra.

Nincs jogod megmondani,

hogyan érzek irántad.

Talán nem is szerettelek.

Talán csak az illúziót szerettem.

De amit láttam,

az helyesnek tűnt.

Többet akartam látni abból,

amit láttam.

De a dinamikánk

mérgezővé kezdett válni.

És te ugyanezt mondtad rólam.

Soha senki nem vádolt még

love bombinggal.

Soha nem próbáltalak manipulálni.

Őszinte rajongód voltam.

És a legjobbat akartam neked.

Nem akartalak elszigetelni.

És biztosan nem akartam

gyűrűt húzni az ujjadra.

Elfogadom,

hogy külön utakra lépünk.

Kiléptem,

miután vastag határokat

húztál.

Hogyan lehettem volna akkor

love bomber?

Sírok,

miközben ezt írom.

Itt nem volt love bombing.

Nem manipuláltál engem.

És én sem manipuláltalak téged.

Két gyönyörű hetünk volt,

amiben egyetértettünk.

Megértem,

hogy túlterhelődtél.

De valaminek a háttérben

kell lennie.

Valaminek meg kell magyaráznia,

miért vágtál el teljesen,

anélkül, hogy okot adtál volna.

Most nyugodtabbnak érzem magam,

miután kisírtam magam a szobában.

Szerencsére most egyedül vagyok,

és senki nem lát.

A lelkem nyugodtabb.

Mint a tenger a vihar után.

Tudom,

hogy végső soron

minden okkal történik.

Tudom,

hogy tegnap beszéltem veled.

Nem számítottam rá,

hogy ezt el kell magyaráznom neked.

Azt vártam,

hogy elköszönünk egymástól.

De új ajtókat nyitottál ki,

amelyeket most nekem kell bezárnom.

Azt akartam,

hogy te legyél a gyerekeim anyja.

De azt hiszem,

nem láttalak tisztán.

Az elképzelésedet láttam.

Azt hiszem,

talán egy komolyan blue-pilled arcra

van szükséged,

aki beleillik a dobozodba

és követi a napirendedet.

Teljes szívből szeretek.

És lekicsinyelni ezt

azzal, hogy love bombingnak nevezed,

igazságtalan.

Az, hogy nem tudtad elfogadni

a szeretetemet,

nem rólam szól.

Nem hibáztatlak semmiért.

Csak hálás vagyok

az együtt töltött időnkért.

Egyébként is,

hogyan működött volna ez

köztünk?

Mindketten azon dolgozunk,

hogy megértsük az érzelmeinket.

Tudom,

hogy te is haladsz,

és én is haladok.

Azt hiszem,

valóban túlterhelődtél.

És nem állsz készen erre a szeretetre.

Talán én sem állok készen.

Talán ennek így kell lennie.

A hópelyhek továbbra is

mindig a megfelelő helyre

hullanak az univerzumban.

Bármi történjen is köztünk,

könnyedén elfogadom.

A következő nap San Cristóbalban

És eljött a következő nap San Cristóbalban.

Még mindig összetört volt a szívem.

És újabb versek ideje jött.

Egy újabb vers, mert nem tudok aludni

Prológus

A testem reggel 6-kor

magas készültségi állapotban ébred.

Nem tudok többé aludni.

A testem remeg.

Detoxikálok.

Minden kijön belőlem.

Reszketek.

Magas stresszhatás alatt vagyok.

Az agyam hatalmas mennyiségű

kortizolt szabadít fel,

és a gondolataim

jobbra-balra rohannak.

Nem tudok koncentrálni.

Nem tudok megnyugodni.

Rád gondolok.

A guatemalai Airbnb-ben.

Arra gondolok,

hogy vajon te hogyan éled meg

most ezt a helyzetet.

Epilógus

Még mindig össze vagyok törve.

Gyászolom azt, amink volt.

Dühösen, szomorúan és zavartan kérdezem:

miért kellett mindezt eldobnod?

Aztán vissza akarod kapni,

mintha semmi sem történt volna.

De ez nem így működik.

Ami megtörtént,

azt nem lehet meg nem történtté tenni.

Nem dobhatsz félre úgy,

mint egy koszos rongyot a sarokba,

majd később felvehetsz,

amikor éppen kedved van hozzá.

Tudom,

hogy te is adtál magadból.

És nem hibáztatlak mindenért.

Csak próbálom kifejezni

és szabadjára engedni

az érzelmeimet.

Át akarom élni ezt a fájdalmat.

És most újra zokogok,

miközben ezt írom

a San Cristóbal de las Casas-i

hostel ágyában.

Most csak a hitem

tart egyben.

Különben

darabokra hullanék.

Még mindig szeretlek,

és rettenetesen hiányzol.

De tudom,

hogy ennek így kell lennie.

Anyukám azt mondta,

át kell élnem ezt a fájdalmat,

mert ez az a fájdalom,

amit én okoztam

a volt páromnak az előző kapcsolatomban.

Azt mondják:

amit adsz, az visszatér hozzád.

És most nekem kell átélnem

ezt a mély, nyomorúságos fájdalmat.

Pepe azt mondta,

hogy a szeretet bőséges.

Hogy az a szeretet,

ami bennem van,

nem hozzád tartozik.

A szívemben lévő szeretet

a világhoz tartozik,

és ahhoz,

aki valóban megérdemli.

Te voltál az,

aki visszahozott

a versekhez.

És ezért örökké hálás leszek neked.

Örökké hálás vagyok

mindenért.

Azért, ahogy

Providence-ben tápláltál.

Te voltál az,

aki megolvasztotta a szívemet.

És ó, Istenem,

már ettől újra sírnom kell.

Előtted nem tudtam,

hogy van-e még szívem.

És nem tudtam

érezni a normális

emberi érzéseket.

Egy érzéketlen lény voltam.

Nem voltam képes megtapasztalni,

hogy milyen érzés

valójában szeretni.

Csak gyengéden

és óvatosan akartalak tartani.

És először éreztem azt,

hogy újra képes vagyok

mélyen szeretni.

Megtanítottad nekem,

milyen ereje van annak,

ha szabadon kifejezem magam,

nem törődve azzal,

hogyan érzékelnek majd mások.

Hogy belülről kifelé dolgozzak

az érzelmeimmel,

és szabadon kivetítsem őket

a külvilágba.

Utószó

Még mindig ellenőrzöm a WhatsAppot,

hogy felébredtél-e már.

Hogy írtál-e nekem üzenetet.

De semmi nem érkezik.

Nem tudod megérteni,

hogyan tudtalak szeretni,

és miért érzem magam rosszul,

miután félredobtál.

Pedig korábban te mondtad,

hogy a szándék,

amit valaki közölni akar,

másképp fog lecsapódni,

mint ahogy azt mások fogadják.

Még mindig összetört a szívem.

Még mindig összetört a szívem.

És most ideje meditálni

Miután egy folyót kisírtam magamból, már nem maradt több könnyem.

A lelkem lassan, fokozatosan megnyugodott.

Ez a gyász újabb szakasza volt.

Ideje volt ezt is egy újabb versbe önteni.

Üres pohár

Ebben a pillanatban

már nem tudok senkinek sem adni.

Dolgoznom kell magamon.

Nincs más kiút.

Újra létre kell hoznom

a saját fényemet,

és ragyogóbbá kell tennem,

mint valaha.

Nincs több könnyem.

Cserbenhagytam valakit,

mert nem tudtalak elengedni.

Megfelelő lezárásra van szükségünk.

De össze kell szednem magam.

Nem merülhetek bele

a nyomorúságba miattad.

Tovább kell lépnem.

Most minden eddiginél jobban

meg kell tartanom

a belső hitemet.

Te kitartasz a saját álláspontod mellett,

és fényes jövő áll előtted.

Én is kitartok a saját álláspontom mellett,

és fényes jövő áll előttem.

Perspektívát nyertem.

Most meg kell találnom

a belső erőt,

hogy tovább tudjak lépni

nélküled.

Tudom,

hogy valami jobb

van kialakulóban.

Valami nagyobb dolog vár rám.

Legalábbis ezt diktálja a hitem.

Magamra kell koncentrálnom.

És a körülöttem lévő gyönyörű dolgokra.

És újra meg kell tanulnom

átélni az örömöt.

És újra kell töltenem

a poharamat.

Szeretnék újra kapcsolódni hozzád.

Lezárás nélkül

nem tudunk továbblépni.

Le kell ülnünk,

és meg kell innunk

azt a csésze teát.

Miután találkoztam valaki mással, és nyomorúságosan cserbenhagytam őt, világossá vált, hogy nem tudok továbblépni anélkül, hogy még egyszer találkoznék vele, vagy megfelelő lezárást adnánk a kapcsolatunknak.

Nem romantikus értelemben.

Hanem úgy, ahogy két felnőtt ember elismeri a saját halandóságát, és elismeri azokat a különleges dolgokat, amelyek közöttük történtek, annak ellenére, hogy tudják: ez nem fog folytatódni.

Ekkorra az összes könnyem kiszáradt.

Ideje volt szembenézni a félelmekkel.

Lezárás

Úgy érzem,

találkoznunk kell.

Kordában kell tartanunk magunkat.

De meg kell tennünk

azt a hitbeli ugrást.

Hallgatni fogok a szívemre.

De úgy gondolom,

hogy még mindig megérdemlünk

egy utolsó találkozót.

Ezen a ponton

nem kérek sokat.

Csak azt,

hogy tiszteljük egymást,

és, hogy egy oldalon álljunk.

---

Ez egy szívfájdalom anatómiája, versekben elmesélve.

A szerelembe eséstől kezdve, egészen annak felismeréséig, hogy valami, ami különleges volt nem fog működni; a helyzet meggyászolásán keresztül, végül pedig az elfogadás és a belső béke eléréséig.

Szerzői adalék 2026 Szept 12: érdekes és tanulságos több, mint egy év távlatából visszanézni, lefordítani, újraátélni ezt az egészet. Valahol meglep a saját bölcseletem ebben a nehéz helyzetben. Már nem beszélek a lánnyal, ő talált valaki mást az USA-ban, én meg. Hát én is. Az úton volt szerencsém elfelejteni őt. Az utam folytatódott Dél-Amerika felé és azóta is azt gondolom, hogy az érzelmi padló keményebb volt, mint bármilyen más szituáció amivel eddig találkoztam. Mindennek kiheverése után az utam gyakorlatilag mindeddig sétagalopp volt.