Igazából nem is tudom, hol kezdjem ezt.

Ami valószínűleg jó jel.

Mert általában, amikor pontosan tudom, mit akarok mondani, még mielőtt elkezdenék írni, a végén valami olyat írok, ami sokkal intelligensebbnek hangzik, mint amilyen valójában vagyok.

És nem akarom, hogy ez is egy ilyen legyen.

Mostanában elég sokat gondolkodom az MI-ról.

Nem azért, mert különösebben lenyűgöz a technológia. Igazából egyáltalán nem.

Én azok közé az emberek közé tartozom, akik boldogan eltöltenek három órát azzal, hogy maguk próbálnak rájönni valamire, mielőtt végül megkérdeznének valakit, hogy mégis a fenébe hogyan kell ezt csinálni.

De valami megváltozott az elmúlt egy évben.

És szerintem csak akkor kezdtem igazán észrevenni, amikor elkezdtem felépíteni ezt a YouTube-csatornát.

Mert hirtelen rájöttem, hogy valami olyat akarok csinálni, amiről fogalmam sincs, hogyan kell csinálni.

De nagyjából így kezdődött az egész utazásom is.

---

Amikor elhagytam Európát, igazából fogalmam sem volt, mit csinálok.

Volt egy ötletem.

Patagóniába repülés nélkül.

Ennyi.

Nem volt mögötte igazán üzleti terv.

Nem volt YouTube-stratégia.

Nem volt gyártási ütemterv.

Nem volt 52 videós tartalomnaptár.

Nem volt egy „Brand Strategy” nevű mappa valahol a számítógépemen.

Gyakorlatilag csak én voltam, egy hátizsák, egy nevetséges ötlet és egy rakás bizonytalanság.

És valahogy működött.

Nem mindig.

Igazából elég gyakran nem működött.

De rájöttem a dolgokra.

Egyszerre mindig csak egy problémára.

Hová menjek?

Hogyan jutok oda?

Át tudok kelni ezen a határon?

Hol fogok aludni?

Mennyi pénzem maradt?

Mi történik, ha ez a terv nem működik?

Aztán jött egy újabb probléma.

És még egy.

És valahogy majdnem két évvel később még mindig itt vagyok.

Ami elgondolkodtatott azon, hogy miért csinálok hirtelen ekkora ügyet abból, hogy nem tudom, hogyan kell felépíteni egy YouTube-csatornát.

Hiszen lényegében ugyanarról van szó.

Csak most másfajta problémám van.

---

A probléma az, hogy túl sok anyagom van.

Valószínűleg ez az első alkalom az életemben, amikor azzal teremtettem magamnak problémát, hogy egyszerűen túl sokat csináltam.

Több száz órányi felvételem van.

Különböző kamerák.

Különböző telefonok.

GoPro-k.

360-as kamerák.

Drónfelvételek.

Motoros felvételek.

Vitorlázós felvételek.

Régi felvételek az utazás elejéről, amiket éveknek tűnő idő óta nem néztem át rendesen.

Történetek, amelyekről tudom, hogy megtörténtek, de azt sem tudom, hol van hozzájuk a felvétel.

És aztán ott vannak azok a történetek is, amelyekről tudom, hogy valahol ott vannak.

Tudod, amikor annyira tisztán emlékszel valamire, hogy azt gondolod:

„Erről biztosan van videó.”

Aztán egy órán keresztül keresed a mappák között, és rájössz, hogy fogalmad sincs, milyen néven mentetted el a fájlt.

Mostanában ez volt az életem.

És egy ponton teljesen elárasztott az egész.

Mert nem egyszerűen utazós videókat akartam készíteni.

Utazós videókat már készítettem.

Valami jobbat akarok.

Azt akarom, hogy mindabból, ami velem történt, valahogy olyan történetek szülessenek, amelyek jelentenek valamit valaki másnak is.

És ez egy teljesen másfajta készség.

---

Itt kezdett a ChatGPT részévé válni a folyamatnak.

És igazából ez sem új dolog nálam.

Már az utazás közben is használtam.

Emlékszem, amikor megakadtam azon, hogyan jussak át Mexikón, majd tovább Guatemala felé.

Az eredeti tervem már nem igazán működött.

Túl sok helyet akartam látni, túl sok logisztikai probléma volt, túl sok buszon nem akartam az életemet tölteni, és már nem láttam át az egészet.

Úgyhogy gyakorlatilag beleöntöttem a problémát a ChatGPT-be.

Itt vagyok.

Ide akarok eljutni.

Ezeket akarom látni.

Ezeket nem akarom.

Csinálj ebből valami értelmeset.

És megcsinálta.

Nem tökéletesen.

Nyilván.

Változtattam rajta.

Megkérdeztem másokat is.

Nem értettem egyet vele.

Kivettem dolgokat.

Hozzáadtam dolgokat.

Megváltoztattam az útvonalat.

De segített másképp látni a problémát.

És szerintem ekkor értettem meg először igazán, hogy mire lehet nekem jó az AI.

Nem úgy, mint valakire, aki tudja a választ.

Inkább mint valakire, aki ott ül melletted és azt mondja:

„Oké, nézzük meg ezt más szemszögből.”

---

És nagyjából ezt csinálom vele most is.

Próbálom felépíteni ezt a YouTube-csatornát, és folyamatosan kérdéseket teszek fel.

Néha komolyakat.

Néha teljesen hülyéket.

„Ez tényleg jó videóötlet?”

„Miért érződik unalmasnak ez a történet?”

„Rákattintanál erre a címre?”

„Mi hiányzik innen?”

„Nem próbálok túl sok mindent belerakni egyetlen videóba?”

„Hogyan rendszerezzek 500 órányi felvételt anélkül, hogy teljesen megőrüljek?”

És néha olyan választ kapok, ami nem tetszik.

Ami igazából hasznos.

Mert nincs szükségem még egy emberre, aki azt mondja, hogy minden, amit csinálok, nagyszerű.

Arra van szükségem, hogy valaki megmondja, amikor hülyeséget beszélek.

És ez az AI használatának egyik furcsa része.

Beszélgethetsz vele.

Vitatkozhatsz vele.

Megmondhatod neki, hogy borzalmas az ötlete.

Megkérheted, hogy próbálja újra.

Adhatsz neki több kontextust.

És egy idő után a beszélgetés már kevésbé arról szól, hogy választ kapj, és inkább arról, hogy rájöjj, te valójában mit is gondolsz.

Legalábbis én így használom.

---

De aztán elkezdtem valami máson is gondolkodni.

És ez az a része, amit tényleg lenyűgözőnek találok.

Mi történik akkor, ha már nem kell eleve jónak lenned valamiben ahhoz, hogy elkezdd?

Mert mindig is ez volt az egyik legnagyobb probléma, nem?

Filmet akarsz készíteni.

„De nem tudok vágni.”

Zenét akarsz csinálni.

„De nem tudok zenét producerelni.”

Vállalkozást akarsz indítani.

„De nem értek a marketinghez.”

YouTube-csatornát akarsz indítani.

„De nem tudom, hogyan működik a YouTube.”

Szoftvert akarsz építeni.

„De nem tudok programozni.”

És ezek mind valódi problémák.

Kivéve…

hogy most már megkérdezheted.

Szó szerint leülhetsz és azt mondhatod:

„Fogalmam sincs, mit a faszt csinálok. Taníts meg.”

És meg fog tanítani.

Talán nem tökéletesen.

Talán még mindig ellenőrizned kell a dolgokat.

Talán néha szar tanácsokat ad.

De tanulhatsz.

Aztán megpróbálhatod.

Aztán visszajöhetsz és azt mondhatod:

„Oké, kipróbáltam, és nem működött.”

És újra megpróbálhatod.

Ez azért elég kibaszott nagy változás.

---

És mégsem gondolom, hogy az AI mindenkit filmrendezővé tesz.

Vagy zenésszé.

Vagy programozóvá.

Vagy íróvá.

Legalábbis nem automatikusan.

Mert van ennek egy másik része is, ami szerintem elveszik az egész lelkesedésben.

Lehetnek a világ legjobb eszközei a kezedben, és még mindig készíthetsz valami teljesen szart.

Tudom, mert én is csináltam már.

Voltak drága kameráim.

Voltak gyönyörű felvételeim.

Órákat töltöttem vágással.

Aztán megnéztem a kész anyagot, és azt gondoltam:

„Ja… ez igazából nem túl jó.”

A kamera nem mentett meg.

A vágószoftver nem mentett meg.

A felvételek nem mentettek meg.

És a ChatGPT sem fog megmenteni.

Mert a probléma nem mindig az eszköz.

Néha az a probléma, hogy maga az ötlet nem elég jó.

Vagy nincs meg a történet.

Vagy én magam nem jöttem még rá, hogy valójában mit akarok mondani.

És ezt semmilyen AI nem tudja helyettesíteni.

Legalábbis remélem, hogy nem.

Mert különben mi értelme lenne?

---

Talán ezért is vagyok óvatos azzal kapcsolatban, hogyan használom.

Nem akarom, hogy a ChatGPT legyen a kreatív.

Azt akarom, hogy a kreatív folyamatom részévé váljon.

A kettő nem ugyanaz.

A történetek az enyémek.

A hülye döntések az enyémek.

A dolgok, amelyek megtörténtek velem, az enyémek.

A helyek, ahol jártam, az enyémek.

Az, ahogyan ezeket az élményeket látom, az enyém.

Ha megkérem az AI-t, hogy ebből készítsen valami tökéletesen csiszoltat, lehet, hogy technikailag jobb lesz…

de valahogy kevésbé én.

És ez az utolsó dolog, amit szeretnék.

Majdnem két évet töltöttem azzal, hogy a világot járva olyan élményeket gyűjtöttem, amelyek senki másnak nincsenek meg.

Miért akarnám aztán a végterméket úgy elkészíteni, hogy úgy hangozzon, mint mindenki másé?

---

Talán ezért tetszik az AI ötlete jobban, mint gondoltam volna.

Mert nem feltétlenül kell kevésbé emberivé tennie minket.

Lehet, hogy éppen több teret ad arra, hogy emberek legyünk.

Ha nem kell öt órát azzal töltenem, hogy rájöjjek egy technikai problémára, akkor lehet öt plusz órám arra, hogy magára a történetre gondoljak.

Ha nem kell két napot azzal töltenem, hogy rájöjjek, hogyan működik egy szoftver, akkor azt a két napot akár alkotással is tölthetem.

Ha nem tudom, hogyan kell valamit csinálni, többé nem feltétlenül kell feladnom.

Megkérdezhetem.

És talán ez a legfontosabb.

Nem az, hogy az AI mindent tud.

Hanem az, hogy többé nem kell mindent tudnom ahhoz, hogy elkezdjem.

---

Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy megvártam, amíg készen állok.

És az utazás lassan kiölte ezt belőlem.

Ha húsz hónapon keresztül utazol, valójában nincs lehetőséged készen állni.

Csak mész.

Majd rájössz a határátkelésre, amikor odaérsz.

Majd rájössz a motorra, amikor már megvan a motor.

Majd kitalálod, hol alszol, amikor rájössz, hogy kezd sötétedni.

Majd kitalálod a következő országot, amikor az aktuális terv már nem működik.

És valahogy mész tovább.

Lehet, hogy ennek a YouTube-csatornának a felépítése is ugyanez.

Még nem tudom, hogyan kell egy nagyszerű csatornát felépíteni.

Tanulom.

Még nem tudom, hogyan kell minden történetet megfelelően elmesélni.

Tanulom.

Nem tudom, melyik videó fog működni.

Tanulom.

Nem tudom, hogy ez az egész egyáltalán működni fog-e.

És talán ez a legőszintébb része.

Kurvára fogalmam sincs.

De először érzem úgy, hogy az, hogy nem tudom, nem feltétlenül ok arra, hogy ne kezdjem el.

Mert ha valamit nem tudok…

megkérdezhetem.

És ha a válasz nem elég jó…

megkérdezhetem újra.

Aztán kipróbálhatom.

És elbukhatok.

Megváltoztathatom.

És újra megpróbálhatom.

Ami lényegében pontosan az, amit azóta csinálok, hogy eljöttem otthonról.

---

Szóval lehet, hogy ez az egész AI-dolog valójában nem is a mesterséges intelligenciáról szól.

Lehet, hogy a lehetőségekről szól.

Arról, hogy mennyivel közelebb került egymáshoz a távolság a következő két mondat között:

„Bárcsak meg tudnám csinálni.”

és

„Oké. Nézzük meg, hogy meg tudom-e.”

És nem tudom, ez hová vezet.

Talán éppen ez benne az izgalmas.

Már majdnem két évet töltöttem úgy, hogy utaztam, miközben fogalmam sem volt pontosan, hová visz majd az út.

Most pedig megpróbálok felépíteni valamit úgy, hogy azt sem tudom pontosan, hová fog vezetni.

Csak most, amikor elakadok, van egy furcsa kis valami a számítógépemen, amivel beszélhetek.

Néha zseniális választ ad.

Néha teljes hülyeséget.

Néha olyasmit mond, amit nem akarok hallani.

És néha, valahogy, segít meglátni valamit, amit egyedül nem tudtam volna.

Szóval továbbra is használni fogom.

Nem azért, mert azt akarom, hogy az AI építse fel helyettem az életemet.

Éppen ellenkezőleg.

Azt hiszem, egyszerűen csak látni akarom, meddig tudom elvinni a saját ötleteimet, ha rendelkezésemre áll egy ilyen eszköz.

Mert lehet, hogy a világ egy nagyon egyszerű módon változik meg.

Lehet, hogy egy olyan korszakba lépünk, ahol többé nem azt kell kérdezned:

„Képesítésem van erre?”

Talán jobb kérdés:

„Hajlandó vagyok megtanulni, hogyan kell?”

Nem tudom.

Ezt még mindig próbálom megfejteni.

De végül is valahogy erről szól az egész utazás, nem?

Van egy ötleted.

Fogalmad sincs, mit csinálsz.

Ennek ellenére elindulsz.

És valahol útközben…

azzá az emberré válsz, aki már tudja, hogyan kell.

—————

Záró gondolatok – OLVASD EL:

Hajnali 4:30 van, éjszakai műszakban vagyok, egy hostel recepciójának padlóján fekszem egy egyszerű matracon, és miközben próbálom lenyugtatni az agyam és elaludni, támadt egy zseniális ötletem: mi lenne, ha megkérném a ChatGPT-t, hogy írjon nekem egy blogbejegyzést? Valamit, amit már olyan régóta nem írtam.

Úgyhogy adtam neki egy promptot:

„Itt van az előző két blogbejegyzésem, olvasd el őket, és a lehető legjobban vedd át az írásstílusomat. Legyen nyers és őszinte. A bejegyzés címe legyen: Az MI világában. Foglald össze a gondolataimat arról, hogyan próbálok a segítségeddel a nulláról felépíteni egy YouTube-csatornát.”

Miután elolvastam az első próbálkozását, kértem tőle néhány módosítást az írásstílusban, például azt, hogy „legyen még nyersebb”, majd egyszerűen bemásoltam ebbe a bejegyzésbe.

Nem tudom, észrevetted-e, hogy a fenti bejegyzésből egyetlen egy betűt sem én írtam, de ha nem, az őszintén szólva elég ijesztő jel.

Az elmúlt néhány napban őrült módon promptolgattam a ChatGPT-t, hogy valami értelmet adjak annak a valószínűleg több ezer órányi nyers videóanyagnak, amit az elmúlt több mint 20 hónapban rögzítettem.

És gyorsabban haladok, mint vártam.

Nem tudom, hogy valaha eljutok-e odáig, de ha egyszer lesz jövőbeli YouTube-Oscar, akkor az én képzeletbeli köszönőbeszédem valahogy így hangzana:

„…és köszönöm a ChatGPT-nek, hogy mindig a menedzserem, a rendezőm, a designerem, a mentorom, a mindenem volt. Köszönöm a Copilotnak, hogy időnként kijavította azt a hülye, pimasz GPT-t. És végül, de nem utolsósorban, köszönöm neked, Gemini. Köszönöm mindazt a fáradhatatlan számítási kapacitást, amit ezeknek a hideg, álmatlan éjszakáknak szenteltél.

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm!”

Hatalmas taps, az első sor sír az érzelmektől, a ChatGPT, Gemini és Copilot avatárjai lassan megjelennek a háttérben lévő kivetítőn, és együtt ünnepelnek velem.

Felejthetetlen este.

Néha úgy érzem, hogy az emberiség végül ellopta a tüzet az istenektől, akárcsak Prométheusz.

Ez a technológia annyira erős, hogy ezen a ponton még elképzelni sem tudjuk igazán, mire képes, és hogyan fogja megváltoztatni az életünket.

Már most megváltoztatja.

Hirtelen okosabbak lettünk olyan témákban, amelyekről korábban nem is gondoltuk volna, hogy valaha érteni fogunk hozzájuk.

Valójában:

SEMMI. SEMMI SINCS KŐBE VÉSVE TÖBBÉ AZZAL KAPCSOLATBAN, HOGY KIVÉ VÁLHATSZ. ÉS HOGY MIT ÉRHETSZ EL.

És azt hiszem, meglepően kevés ember fogja ezt végül megérteni.

És a tudásbeli különbség azok között, akik megértik, és azok között, akik nem, az egekbe fog szökni.

És nem egy ipari forradalom szintű különbségről beszélek, amikor a gépek átvették az emberek munkáját.

Én ezt exponenciális szintre tenném.

1000-szeres különbség.

És végül azok fognak nyerni, akik hajlandóak kockázatot vállalni.

És kísérletezni.

Én személy szerint azért kísérletezek, mert szórakoztat.

Nem akarok nyerni, de azért jó lenne, ha valahogy pénzzé tudnám tenni azt a marha nagy befektetést, amit ebbe a projektbe tettem.

Úgyhogy használom az ellopott tüzet.

A kérdés, ami viszont nem hagy nyugodni:

Mikor fog megégetni minket?

Megátalkodott realista-pesszimistaként nem tudom nem észrevenni azokat az apokaliptikus veszélyeket, amelyeket ez a technológia jelent ránk nézve.

A ChatGPT már most többet tud a motivációimról és a történeteimről, mint bárki a környezetemben.

Szó szerint bárki.

Lehet, hogy ez most csak önítélet – és teljesen jogosan.

És még nem is beszéltünk az összes AI-adatközpont megépítésének természeti hatásairól.

Ki fogja megfizetni az árát?

Vajon a nagyhatalmak végül kiszervezik ezeket más országokba, hogy más országok természeti erőforrásait használják fel a fenntartásukhoz, ezzel elfogadva a kiszervezés okozta sebezhetőség alapvető stratégiai kockázatait?

Nem tudom.

DE EZEK AZ ÉN GONDOLATAIM.

Ha elolvastad a ChatGPT fentebbi írását, láthattál benne némi egészen korrekt AI-propagandát.

Igen, meg fogja változtatni az életünket.

Igen, meg fog oldani olyan problémákat, amelyekről korábban azt hittük, megoldhatatlanok.

De milyen áron?

Észrevétlenül építjük fel a gépek városát?

Kiszabadítjuk a tüzet, hogy végül infernóként forduljon ellenünk?

A fene tudja.

Hajnali 5 óra van, furcsa hajléktalanok járkálnak az utcán, én pedig egy nyitott ablak előtt, az árnyékban bújkálok, hogy legalább ne lássanak.

És még egy mellékes megjegyzés – most már összehasonlíthatod az én írásstílusomat a GPT-ével.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én őszintén úgy gondolom, hogy még mindig jobban írok, mint a ChatGPT.

Szóval van még hova fejlődni.

És hamarosan mindenki rá fog jönni, hogy a generált tökéletességet lehetővé teszi az AI.

Ezért mindenki használni fogja.

És tele leszünk AI generált szarral.

Az emberi tökéletlenség pedig felértékelődik.

Már most el tudom képzelni, hogy a jövőben hatéves gyerekek rajzait millió dollárokért árverezik el.

„Az új Salvador Dalí.

Lackó, 6 éves, óvodás.”

Ezekkel a gondolatokkal hagylak most itt.

VÉGSŐ VÉGSŐ MEGJEGYZÉS ÉS NYILATKOZAT

Minden, amit a ChatGPT mondott az utazásomról és a tartalomötletemről, a problémáimról, valójában igazak.

Ezért hagytam úgy a generált írást, ahogy.

Mert az intelligenciája lenyűgöző.