Ez az első pihenőnapom azóta, hogy elkezdtem dolgozni Saint Martin/Maarten szigetén, és nehezen találom a helyem jelenleg.
Persze, a Karib-térségben vagyok, de ahelyett, hogy elmennék sznorkelezni vagy egyszerűen csak kifeküdnék a strandra, a sok szabadidő inkább szorongást kelt bennem, mert az agyam bekapcsolja a prediktív funkcióját, és folyamatosan megpróbálja megjósolni a jövőt.
Mi van, ha ez történik? Mi van, ha az történik? Ha ezt csinálom, vajon mi lesz belőle? Ha valaki belép az életembe, vajon mi fog történni?
Mi lenne, ha, mi lenne, ha, mi lenne, ha.
Saint Martin / Saint Maarten
Visszatekintve az elmúlt néhány hétre, azt hiszem, rövid távú célomat mindenképpen elértem: találtam munkát a szigeten.
Amikor február 5-én elindultunk Las Palmasból, az első néhány nap tengeren töltött idő után hárman leültünk beszélgetni. Eredetileg Martinique volt a cél, de mivel mindannyian dolgozni akartunk, és egyikünk sem beszél franciául – legalábbis nem túl jól, logikusnak tűnt, hogy erre a szigetre jöjjünk.
Erik már töltött itt egy hónapot az előző évben az óceánátkelés után, és szerette a szigetet.
Azt mondta, hogy az emberek barátságosabbnak tűnnek, mint más szigeteken. Ezt én egyelőre nem tudom megerősíteni, mert még nem jártam a többi szigeten, de talán nem véletlenül hívják ezt a helyet a Karib térség „barátságos szigetének”.
Eddig, több mint egy hónap után, semmilyen rossz tapasztalatom nem volt. Mindenki beszél angolul, ami legalábbis az én esetemben nagyon gördülékennyé teszi a kommunikációt.
Persze tudni kell, mely utcákba nem érdemes bemenni éjszaka, és azt is, hogyan reagálj az olyan spontán utcai beszólásokra, mint:
„Tetszik az órád, tesó.”
De ilyesmi bármelyik nagyobb európai városban is előfordulhat.
Mielőtt idejöttünk, Samtől annyit tudtam a szigetről, hogy hét évvel korábban súlyosan letarolta az Irma nevű hurrikán.
A pusztítás óriási volt, és az utcákon még most is könnyen meg lehet állapítani, mely épületeket nem állították helyre azóta.
A repülőtér és a kikötő is megsemmisült, a lakosság pedig hetekre élelmiszer- és egyéb alapvető erőforráshiányba került.
A Wikipédia szerint ez volt a legerősebb nyílt atlanti hurrikán a Karib-tengeren és a Mexikói-öblön kívül, egészen addig, amíg két évvel később a Dorian hurrikán felül nem múlta.
Amikor a kollégámmal hajóval járjuk a kikötőket, néha rámutat néhány szépen felújított, csillogó épületegyüttesre, amelyeknek annak idején az Irma letépte a tetejét.
Éppen ezért a szezonális munkások és a hajótulajdonosok június 1-je, a hivatalos hurrikánszezon kezdete előtt elhagyják a szigetet.
A hajótulajdonosoknak erre jó okuk van, ugyanis a biztosítótársaságok szerződéseiben gyakran vannak olyan záradékok, amelyek bizonyos területeken – főleg az északi Karib-térségben – nem biztosítják a hajókat a hurrikánszezon alatt.
Néhány tulajdonos minden évben megkockáztatja, hogy marad „majd meglátjuk, mi történik” alapon.
A többség azonban dél felé indul, Martinique, Trinidad vagy Curaçao irányába, ahol a történelmi adatok és modellek alapján kisebb az esélye annak, hogy egy komoly hurrikán telibe kapja őket.
Mások egyszerűen átkelnek az Atlanti-óceánon, hogy a nyári szezont a Földközi-tengeren töltsék.
A hurrikánok előrejelzésének egy egész tudománya van, különböző laboratóriumok és kutatóintézetek modelljeivel, például az AOML-lel – Atlantic Oceanographic & Meteorological Laboratory.
Erik hatása
Amikor még novemberben elkezdtem megtervezni ezt az utat, az eredeti tervem az volt, hogy átkeljek az Atlanti-óceánon, eljussak a Karib-térségbe, majd más hajókra felkéredzkedve eljussak a közép-amerikai szárazföldig, például Nicaraguáig, onnan pedig szárazföldön folytassam dél felé az utat.
Ahol pedig ez szárazföldön nem lehetséges – amennyire tudom, például a Panama és Kolumbia közötti dzsungelben –, ott tengeren haladjak tovább, és az indulástól számított szűk 8–10 hónapon belül elérjem Patagóniát.
Az óceánátkelés során azonban, az út vége felé, egy éjszakai őrség alatt hosszabban beszélgettem Erikkel az utazási projektemről.
És elültetett néhány gondolatot a fejemben, amelyek nem sokkal Saint Martin/Maartenre érkezésünk után kezdtek kihajtani.
Azt mondta:
„Miért nem veszel egy saját hajót, és csinálod meg az egészet te magad a tengeren keresztül Patagóniáig? Dél-Amerikát északról délre a szárazföldön már vagy 50 000 ember átszelte. De mondj egy srácot, aki nemrég kezdett el vitorlázni, és úgy döntött, hogy az egészet egyedül, tengeren keresztül csinálja meg. Innen már átkelhetnél a Magellán-szoroson vagy megkerülhetnéd a Horn-fokot, aztán átkelhetnél a Csendes-óceánon. És onnantól már csak egy óceán választana el a Föld körbehajózásától.”
Amikor először előadta ezt az ötletet, teljesen ellentmondásosnak tűnt.
Az út során ugyanis úgy kezelt, mintha egy gyerek lennék a fedélzeten.
Ez minden bizonnyal részben annak volt köszönhető, hogy kritikus pillanatokban nehezen tudok fókuszálni, és természetes hajlamom van az álmodozásra.
De összesen 46 napot töltöttünk együtt a tengeren, több mint 3800 mérföldet – több mint 7000 kilométert – utazva, és addigra már több mint három hónapja ismert.
Nem az a típus, aki hülyeségeket beszél, amikor tanácsot ad, és biztosan nem dobna be egy ilyen ötletet, ha nem látna benne potenciált.
Úgyhogy a szavai mélyen belém vágtak, és hetekig nem tudtam kiverni őket a fejemből.
Azt is hozzá kell tennem, hogy az én hibám volt, hogy először én hoztam fel neki a Föld körbehajózásának ötletét.
Én mondtam neki, hogy 40 éves koromra meg akarom nyerni a Vendée Globe-ot.
És a fenébe is, ő komolyan vett!
Még én sem vettem magamat komolyan.
Azt mondta, ne csináljam a Vendée Globe-ot, inkább hajózzam körbe lazán a Földet.
Szerinte a Vendée Globe egy hiper-technológiával felszerelt verseny, ahol gyakorlatilag Forma–1-es autókban ülsz a tengeren, és ezt nevezed vitorlázásnak.
Fogalmam sincs, mit gondoljak erről ezen a ponton.
Belépés a hajóiparba
Miután megérkeztünk a szigetre, le kellett ülnöm magammal, és komolyan elgondolkodni azon, mi legyen a következő lépés.
Folytassam az utat, és stoppoljak fel egy másik hajóra, hogy eljussak Közép-Amerika szárazföldi részére?
Vagy próbáljak szerencsét a hajóiparban, és gyorsított pályán tanuljak meg minél többet a hajókról?
Arra gondoltam:
„Nos, mit veszíthetek, ha megpróbálom?”
Úgyhogy összeraktam az alábbi önéletrajzot, és elkezdtem házról házra járni, hajóalkatrész-kereskedőket és tengeri szolgáltatókat felkeresni a szigeten.
A stoppolós mentalitásommal vágtam neki: vastag bőrrel a pofámon, az elutasítástól nem félve, és mélyen hittem abban, hogy ha ennek így kell lennie, akkor hamarosan fel fog bukkanni valami.
Vicces módon senki nem nevezett hülyének vagy őrültnek, amikor körbevittem az önéletrajzomat.
Ami egyben azt is jelenti, hogy maga a sziget egy globális hajózási központ.
Ha itt megosztod valakivel az álmodat, hogy szeretnéd körbehajózni a Földet, az emberek nagy valószínűséggel csak egyfajta unott nyugalommal azt kérdezik:
„Ja, és akkor mire vársz?”
Néhány napig járkáltam a szigeten az önéletrajzommal, és érdekes dolgok kezdtek történni.
Bementem egy kávézóba a holland oldalon, és megkérdeztem a pultost, tud-e olyan tengeri szolgáltató műhelyekről, ahol esetleg alkalmi munkásokat keresnek.
Egy mögöttem álló nő meghallotta a kérdésemet, megfordult, és azt mondta:
„Hát, a te embered pont ott ül a sapkájával annál a coworking pultnak a sarkán. Ő minden kérdésedre tudni fogja a választ.”
A srác felállt, bemutatkozott, majd leült velem, és 45 percen keresztül részletesen elmagyarázta mindazt, amit tudnom kell a sziget hajóiparáról, a jachtoktól kezdve a javító- és karbantartóműhelyekig.
„Menj el ezekhez a srácokhoz, és kérdezd meg őket. Profi szakemberek, és lehet, hogy szükségük van egy segítő kézre” – mondta.
Adott egy listát azokról a műhelyekről, amelyeket fel kellett keresnem.
És már indultam is.
Néha van az embernek egy olyan érzése, hogy bizonyos beszélgetéseknek meg kell történniük, és bizonyos embereket valamiért nem véletlenszerűen besodor elénk az élet.
Véletlenül?
Vagy nem?!
Eltelt még néhány nap. Megnéztem még néhány műhelyt, küldtem pár WhatsApp-üzenetet az új ismerősöm tanácsai alapján, és…
meg is lett a munka.
Emlékszem arra a reggelre, amikor egy hajógyár tulajdonosa meglehetősen keményen elutasított, és teljesen magam alatt voltam.
Elég keményen nekem jött:
„Nincsenek szerszámaid? Jó, akkor mondjuk azt, hogy könyvelő vagy szakmádból. Milyen könyvelő vagy te, ha még egy rohadt laptopod sincs? Hogyan akarsz nekem segíteni, ha semmit sem tudsz megjavítani, és még szerszámaid sincsenek? Ha magadon sem tudsz segíteni, én sem tudok neked.”
Öt perc alatt teljesen padlóra kerültem.
Azt gondoltam:
„Ha ilyen beszélgetésekbe fogok belefutni, akkor ennyi volt, kész.”
Aztán összeszedtem magam.
És ugyanazon a napon, késő délután elküldtem azt a WhatsApp-üzenetet, amely végül elvezetett ahhoz a munkához, amit jelenleg is csinálok.
A pokolból ugyanazon a napon a mennyországba kerültem.
A dolgozó ember
A srác, aki munkát adott, egy jól ismert, keményen dolgozó hajóipari mindenes a szigeten.
Egy ilyen kis szigeten a hírnév olyan, mint az árnyékod.
Mindenhova követ.
Nem tudsz elmenekülni előle.
Ha keményen dolgozol, a jutalom nagy, mert mindenki jókat mond rólad, és valószínűleg egyre komolyabb munkákhoz jutsz.
És hidd el, itt mindenki ismer mindenkit.
Ha rossz munkát végzel, akkor viszont gyakorlatilag véged.
Leírnak.
Hazamehetsz, vagy megpróbálhatod a szerencsédet egy másik szigeten.
A tengeri szolgáltatásokban nincsenek varázstrükkök – legalábbis nem kellene, hogy legyenek –, mert közvetve más emberek életével, és természetesen nagyon drága játékokkal játszol.
Érdeked, hogy a javításokat a lehető legmagasabb minőségben végezd el.
Ezért működnek ezek a szolgáltatások egészen más árrésekkel is.
Általában a hajóiparban van egy ökölszabály:
Szinte minden költség végére hozzáadhatsz még egy nullát.
Ez nagyjából mindenre igaz, a szerszámoktól és anyagoktól kezdve a javítási és karbantartási költségekig.
Nem rakétatudomány.
De ha belegondolsz, valahol tényleg közel jár az igazsághoz.
A hajóknak tengerképesnek, vagyis „shipshape” állapotban kell lenniük, amikor kihajóznak az óceánra.
Ez azt jelenti, hogy még a legapróbb részleteknek is tökéletesnek kell lenniük.
Például a kötélzet minőségének, az ozmózismentes hajótestnek, az egészséges kormánylapát-csapágyaknak, az olyan működő technológiáknak, mint az AIS, az automata kormány- vagy a szélkormányrendszer.
Természetesen vannak fontosabb és kevésbé fontos részletek, de általánosságban egy óceánátkelés során 3–4 hét alatt akkora terhelés érheti a hajó szerkezeti elemeit, mint egy nyugodtabb tengeri környezetben 3–4 hónap alatt.
Valószínűleg találhattam volna egy digitális nomád könyvelői munkát, ami két-háromszor annyit fizetne, mint amennyit most hajóács-segédként keresek.
De a szándék és a nagyobb „miért” világos volt:
A lehető leggyorsabban meg kell ismernem a hajókat, hogy képes legyek megvalósítani a saját hajómmal Patagóniába vezető küldetésemet.
Ahogy ezt most leírom, ez a cél olyan, mintha hegyeket akarnék megmozgatni.
Mert hát:
1. Még mindig nem tudok vitorlázni.
Egy óceánt legénységi tagként átkelni össze sem hasonlítható azzal, hogy saját magad kapitányként vezess egy hajót óceáni körülmények között, különösen olyan nyílt tengeren, mint a déli Csendes-óceán.
Szerzői adalék 2026 Szept 12: Kis túlzással, ahhoz lehetne hasonlitani az óceánon legénységi tagként való átkelést, mintha valaki kereskedelmi járattal, utasként utazna a repülőn. Mig a déli Csendes-óceáni vitorlázást hajóskapitányként átszelni kb. olyan, mint amikor vadászgépet vezet az ember.
2. Nincs vitorlásom.
A hajók zabálják a pénzt.
És kockázatkerülő könyvelőként nehezemre esik meggyőzni magamat arról, hogy ez a világ legjobb befektetési formája.
Egyébként ezért van minden hajónak nőnemű angol előneme (“she“).
Elviszik az összes pénzedet, figyelmedet és energiádat, amid csak van – és még annál is többet.
Gondolom, ez valami régi időkből származó dolog, és a modern társadalmi szerepek már megváltoztak, haha.
Úgyhogy annyi igazságot veszel ki ebből, amennyit szeretnél.
3. Még azt sem tudom, hogyan jutok le innen Patagóniába.
És persze, ha eljutok oda, akkor valószínűleg addigra már elegendő tapasztalatot gyűjtök ahhoz, hogy még tovább menjek.
DE →
4. Patagóniába lejutni újabb kihívásokat jelent.
A hajót ugyanis onnan tovább kell vinni.
A logikus következő lépés tehát egy csendes-óceáni átkelés lenne.
Ehhez azonban meg kellene küzdenem a Horn-fokkal vagy a Magellán-szorossal.
Mindkettő extrém kihívás még a nagyon tapasztalt tengerészek számára is, az állandóan változó időjárási körülmények miatt.
A Horn-fok pedig hajótemető, és valószínűleg a világ összes nagy foka közül ennek van a legrosszabb híre.
5. Van egy anyám.
És ezt az ötletet úgy kellene előadnom neki, hogy ne kapjon szívrohamot, vagy ne próbáljon telepatikusan megölni, mielőtt egyáltalán esélyt kapnék arra, hogy megpróbáljam.
Valószínűleg ez a pont kellett volna, hogy legyen az első kihívás.
6. Van egy idős nagymamám is.
Valószínűleg jobb lenne, ha többet látogatnám, és büszkévé tenném azzal, hogy letelepszem, megházasodom, gyerekeim lesznek, ahelyett hogy önző módon a saját álmaimat hajszolom.
Azokat az álmokat, amelyek minden egyes mérföldkőnél délibábként jelennek meg előttem.
7. Van egy nagy családom.
Apám, anyám, testvérem, unokaöcsök, unokahúgok, unokatestvérek, nagynénik és sógorok.
És kétségtelenül extra terhet helyezek rájuk azzal, hogy hosszú ideig távol vagyok, nem tudok ott lenni a családi összejöveteleken, vagy amikor szükségük lenne egy extra segítő kézre.
8. És megemlíthetném a közeli barátaimat is.
Akik valószínűleg mára már hozzászoktak a hülye terveimhez és az álmodozásomhoz.
Szerencsére megadják nekem az időt és a teret ahhoz, hogy kísérletezzek azokkal a hülyeségekkel, amelyek kipattannak az agyamból.
Attól még, hogy itt ülök és ezt írom, nem vagyok kevésbé a barátjuk.
Csak térben és időben vagyunk szétszóródva.
De ettől még biztosan találkozhatnánk többet, ha itt maradnék.
Másfelől viszont egy dolog biztos:
jelenleg valószínűleg nincs jobb hely a világon Saint Martin/Maarten szigeténél ahhoz, hogy ezt a célt megpróbáljam elérni.
A hajózással kapcsolatos tudás, amely itt koncentrálódik, egészen elképesztő.
A napi beszélgetéseim az emberekkel pedig egyre inkább azt az érzést adják, hogy jó irányba haladok, és olyan emberekkel veszem körül magam, akik előre visznek és meglepően támogatóak.
A tengerészek szeretnek beszélni.
És még jobban szeretik, ha valaki meghallgatja őket.
Ha iszol velük egyet, órákon keresztül tudnak mesélni a kalandjaikról.
Ez pedig egy kvázi teljesen ingyenes tudáscsere.
Vigyázz a résre
Nem kell különösebben rámutatnom, hogy komoly készség-, tudás- és pénzügyi szakadék van köztem és a Föld körbehajózásának végső célja között.
De úgy tűnik, ugyanezt gondoltam akkor is, amikor novemberben összeállítottam a tervet arra, hogyan keljek át az Atlanti-óceánon vitorlázási tapasztalat nélkül.
És négy hónappal később itt ülök a Karib-térségben, hajókat javítok és tartok karban, közel 4000 tengeri mérföld tapasztalattal a hátam mögött.
Nem azért mondom ezt, hogy felvágjak.
Inkább azért, hogy kontextusba helyezzem:
ami ma szinte lehetetlennek tűnik, az holnap nagyon is lehetségessé válhat, ha következetesen dolgozol rajta, és hiszel a folyamatban.
Higgy benne, barátom
Azt kell mondanom, hogy most sehol sem lennék, ha eddig nem hittem volna eléggé a folyamatban.
Tavaly, amikor átmentem egy szakításon, otthagytam a munkahelyemet, és eladtam mindenemet, komoly erőfeszítés volt.
Nem tudtam volna megtenni anélkül, hogy aktívan keresném valami magasabb rendű cél értelmét.
Éjszakánként egyedül járkáltam München sötét, csendes utcáin, és órákon keresztül beszéltem Istenhez, mint valami őrült, és azt kértem tőle, hogy segítsen, mert ezt egyedül egyszerűen nem tudom megcsinálni.
Nehéz döntéseket hoztam, és viselnem kellett a kemény következményeket is.
De ez olyan lezárást adott, amely megérte, és nem rosszindulatból vagy gonoszságból történt.
Szerencsére a szüleim már megmutatták a rossz példát arra, hogyan NE válj el.
Nem tudom megmondani mások helyett, hogyan zajlott le bennük ez a folyamat, vagy hogy én sikeresen végigcsináltam-e.
De a lelkiismeretem tiszta.
És ebben el kell ismernem a testvérem szerepét is, aki a legmegfelelőbb és legkétségbeesettebb pillanatban lépett közbe, hogy segítsen.
Ezután jöttem rá, hogy ugyanezt a támogatást keresem más, nagyobb terveimhez is.
Az Atlanti-óceán átkeléséhez.
Vagy a Patagóniába vezető úthoz.
És elkezdhetek nagyobb dolgokban gondolkodni, és olyan kihívásokat keresni, amelyekben aktívan keresem Isten segítségét.
Azokat a célokat, amelyekhez nem kérek segítséget, nem érdemes üldözni.
Legalábbis jelenleg ezt a döntési folyamatot követem.
Ha segítséget kérek, az azt jelenti, hogy van valami, amire figyelni kell, és amire nyitott szemmel és nyitott elmével kell tekintenem.
Nem akarok ebbe a témába túl mélyen belemenni.
A gondolataim összekuszálódtak, és nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék egyenes, vagy akár logikus magyarázatot adni arra, hogyan működik nálam ez a gondolkodási folyamat.
A hitem alapja valahol a spiritualizmus, a sztoicizmus, a modern idegtudomány – az agy működésének és a tudatalatti működésének megértése – között helyezkedik el.
Képmutató lenne elkezdenem prédikálni valamiről, aminek még én sem ismerem a valódi mélységét.
De hé.
Eddig segített átjutni néhány nehéz dolgon.
Miért ne folytatnám?!
Talán amikor eljön az ideje, megpróbálok erről egy külön bejegyzést írni.
Ez az alapvető oka annak is, hogy minden vasárnap reggel elmegyek a templomba.
Megpróbálok újra kapcsolatba kerülni ezzel a magasabb rendű céllal.
Ha nem találom meg, akkor számomra nincs értelme itt vesztegetni az időmet.
Hazamehetek, és csinálhatok más, értékesebb dolgokat.
De amíg tovább tudom pörgetni a kereket, folytatom.
És ezért teszek különbséget aközött is, hogy mi számít céltudatos tevékenységnek, és mi nem.
Eleget aludni, hogy másnap éles legyek?
Céltudatos.
Elmenni dolgozni, hogy többet tanuljak a hajókról?
Céltudatos.
Tengerészeket hallgatni, ahogy a kalandjaikról mesélnek?
Céltudatos.
Eladó hajókat keresni?
Céltudatos.
Könyveket olvasni az óceáni vitorlázásról?
Céltudatos.
Hajnali 4-kor olcsó kolumbiai kokaint szívni egy bár vécéjében?
Menj haza, tesó.
Más szigeteket meglátogatni csak azért, hogy meglátogasd őket?
Nagyon szívesen.
De nem ez a prioritás.
A dilemma
Vannak napok, amikor tisztán látom a fejlődést, amit annak érdekében teszek, hogy közelebb kerüljek ennek az álomutazásnak a megvalósíthatóságához.
Más napokon viszont teljesen tehetetlennek érzem magam, és minden egyes lépésemet megkérdőjelezem.
Ezen a ponton ez még csak egy játék azzal a gondolattal, hogy hogyan tehetném lehetővé.
De folyamatosan dolgozom rajta.
Ha nem sikerül, nincs harag.
Akkor úgy tekintek rá, hogy ennek így kellett kudarcba fulladnia, mert valami jobb vár rám.
Novemberben, amikor megpróbáltam elképzelni, hogyan tudnék vitorlázási tapasztalat nélkül átkelni az Atlanti-óceánon, készítettem egy kis vizuális modellt a fejemben, hogy értelmet adjak az egésznek.
Lebontottam a lépéseket kisebb mérföldkövekre.
Azt hiszem, ugyanezt kell majd tennem ezzel is, ha komolyan fontolgatom.
Egy döntést a bátortól a merészen át egészen az őrültig lehet skálázni.
És ez a skála folyamatosan tolódik azáltal, hogy az egyes részcélok teljesítésével tapasztalatot szerzel.
Persze egy óceán átvitorlázását mindig is tökös dolognak fogják tartani.
De nem kell, hogy őrültség legyen.
Úgyhogy azt hiszem, a következő hetekben és hónapokban megpróbálom ezt a belső skálát az „őrült” irányából egyre inkább a „bátor” felé tolni.
Folytathatnám még ennek a dilemmának a további lebontását, de azt hiszem, mostanra még a hűséges olvasóim is elfáradtak attól, hogy megpróbálják megfejteni a betűimet a fenti képen.
Úgyhogy itt megállok.
