A St Martin-i sziget hostelben megismerkedtünk egy tapasztalt kapitánnyal, aki hajókat szállít egyik helyről a másikra, és már rengeteg tengeri mérföld van a háta mögött.
A hajósok világában a hajószállítás egy teljesen jól működő üzlet: hajókat visznek A pontból B pontba a világ különböző részein.
Nagyon jó beszélgetőpartner, és éppen arra készül, hogy visszahajózzon Európába az Atlanti-óceánon keresztül.
A jelenlegi terv szerint ezen a szombaton Samet is magával viszi, és eredetileg egy másik srácnak is adott volna helyet a hajón, aki viszont egyáltalán nem rendelkezett hajózási tapasztalattal.
A másik srác francia, arab származású, és az elmúlt években ácsként dolgozott a Karib-térségben.
Teljesen be volt zsongva attól a lehetőségtől, hogy átkelhet az óceánon.
A kapitány és ő időközben jó ivócimborák lettek, úgyhogy a kapitány lefoglalt neki egy helyet a hajón.
Egy nappal azután azonban, hogy megegyeztek, a kapitány a hostel folyosóján ül, és láthatóan nagyon zaklatott.
Néhány ital után, a maga franciás módján, félig lehunyt szemmel fújja ki a levegőt a száján, és olyan arca van, mintha az egész világ súlya a vállát nyomná.
Körülnéz, mintha valami bizalmas dolgot készülne megosztani velem.
Előrehajol a székében, és lassan, gondosan megválogatva minden egyes szót, elkezdi:
– Nem, ő nem jön.
Meglepődöm, mert azt hittem, már megegyeztek.
– Szóval képzeld el. Ez a srác tegnap felhívta az unokatestvérét, hogy tanácsot kérjen tőle, hogyan készüljön fel az átkelésre. Az unokatestvér valami maffiózó Afrikában. Fogalma sincs az óceánátkelésről.
– Felhívja az unokatestvérét, az pedig teljesen beindul, és valami ilyesmit mond:
– Semmi gond, tesóóó! Tudom, milyen helyzetben vagy. Figyelj rám, küldök neked fegyvereket és gránátokat, hogy rendesen fel tudj készülni az átkelésre, mert ez nagyon veszélyes üzem ám!
A kapitány lassan folytatja:
– Képzeld el. A srác fegyvert akart vinni a hajóra. És gránátokat. Bah.
Ebben a franciás „bah”-ban minden benne van.
Folytatja:
– Mondtam neki: „Barátom, mi nem háborúba megyünk. Csak át akarunk kelni az Atlanti-óceánon. Tudod az hol van? Megnézted a térképet? Mi a fenének neked Kalasnyikov? Aztán jön ezzel, hogy háború van Jemenben, kalózok vannak a Vörös-tengeren, Szomáliában, bla-bla-bla. Bah.”
– Szóval azt mondtam neki: „Barátom. Tudod, hol van az Atlanti-óceán? Tudod, hol van Európa? Tudod, hol vagyunk most? Tudod? Megnézted a térképet? Nincs kalózkodás az Atlanti-óceánon, barátom. Hová akarod vinni te a fegyvereket? Az Azori-szigetekre? Gibraltárra? Mire akarsz lőni? A hullámokra? A halakra?”
A kapitány hátradől a székében, és értetlenül néz maga elé.
– Aztán teljesen beindult, és azt mondta, el kell mennie megvenni az összes felszerelését.
„Mondom neki: barátom, minden felszerelésem megvan, amire szükséged lehet. Sőt, még több is. Egyáltalán nem kell semmit venned.”
„Nem” – mondja. „Nem bízom a ti felszerelésetekben. Én csak fegyverrel és a saját felszerelésemmel megyek ki az óceánra.”
Aztán, hogy az utolsó szöget is beverje a koporsóba, a kapitány előadja:
– A minap a bárban azt mondta nekem, hogy nem keveredhet semmilyen bajba a szigeten, mert feltételesen van szabadlábon, és akár öt év börtönt is kaphat, miután már ült Guadeloupe-on.
Lassan összeáll a kép.
– Hát igen. Kapitányként valószínűleg az utolsó dolog, amit szeretnél az Atlanti-óceán átszelése közben, az egy szorongó, feltételesen szabadlábon lévő, fegyveres fickó a fedélzeten. – Mondom neki.
Szerencsére a kapitánynak nem kellett tovább konfrontálódnia vele, mert a srác annyira túlpörgette magát az unokatestvérétől kapott teljes „hogyan keljünk át sikeresen az óceánon” útmutatón, hogy végül egyszerűen visszalépett az egésztől.
Néhány nappal később összefutottam a sráccal a hostel folyosóján, és kíváncsi voltam, mi járt a fejében, úgyhogy megkérdeztem. Azonnal beindult:
– Hát persze, hogy vinnék fegyvert. Én nem szállok hajóra fegyver nélkül.
Úgy mondta, mintha ez a világ leglogikusabb dolga lenne.
Mint az, hogy 2+2=4.
– Ha történik valami másokkal, készen állok feláldozni az életemet. Készen állok beugrani az óceánba. Készen állok bármire, hogy megmentsem őket. De ha történik valami, képesnek kell lenned megvédeni magad.
– Velem nem geciznek a tengeren, testvér.
Sam és én próbáltuk neki elmagyarázni, hogy az Atlanti-óceán közepén, több ezer kilométerre bármitől, az ember gyakorlatilag semmivel nem találkozik a nyílt tengeren a vízen és némi sargassumon (a tenger tetején élő növény, ami sokszor kilométereket terit be, leginkább a Karib térséghez közeledve) kívül.
De ő úgy hajolt el minden érvünk elől, mint Neo a golyók elől a Mátrixban.
– Soha nem tudhatod, mi történik. Az óceán hatalmas, és mindig készen kell állnod, testvér.
Na jó. Azt hiszem, eleget hallottam.
Nem gondolom, hogy én leszek az, aki megváltoztatja a véleményét, úgyhogy óvatosan kiléptem a beszélgetésből néhány „aha, aha” kíséretében, majd elindultam a konyha felé.
