Kicsit túlterheltnek érzem magam néhány elkerülhetetlen változás miatt, amelyek már zajlanak, vagy hamarosan bekövetkeznek, úgyhogy úgy érzem, írnom kell róluk.
Ha hosszú távon utazol, el kell fogadnod azokat a várható vagy váratlan fordulatokat, amelyek képesek alapjaiban meghatározni azt, hogyan éled meg az utazást.
A triumvirátus vége, avagy a Wet Butt Company (vízesseggű csapat) szétszéled
Még mindig St Martin szigetén. Sam hamarosan visszaindul Európába. Egy másik kapitánnyal, Yoellel tervezi az átkelést, aki egy hajót szállít Marseille-be.
Ha sikeresen végigcsinálja ezt a 40–45 napos tengeri utat az Azori-szigeteken és Gibraltáron keresztül, akkor újabb lépést tesz afelé, hogy komolyan vegyék a hajózás világában, és őszintén kívánom neki a legjobbakat ahhoz, hogy megvalósítsa a céljait, akár ezen a területen, akár máshol.
Erik is a saját hajójával tervezi a visszautat, ami azt jelenti, hogy a belső köröm létszáma a szigeten a következő hetekben közelíteni fog a nullához.
Már szereztem néhány új barátot a szigeten, úgyhogy túlzás lenne azt mondani, hogy teljesen egyedül maradok, de az, hogy az elmúlt 3 hónapot Sammel, 5 hónapot pedig Erikkel töltöttem, bizonyosan nyomot hagyott bennem.
Erikből mentor és barát lett. Már írtam róla a „Dilemma” című bejegyzésben, arról, hogyan terelt engem egyre közelebb a hajózás világához.
Sam pedig valamiféle testvérfigurává vált időközben. Összekötött minket az, hogy megosztottuk egymással a vágyainkat, álmainkat, tapasztalatainkat és azokat az érzéseket, amelyeken az óceánátkelés alatt, majd a Saint Martin/Maarten-i életünk felépítése közben mentünk keresztül.
Az is vicces, hogy egy fehérgalléros, vállalati üzleti világból érkezve valószínűleg nem tölthettem volna az időmet két náluknál ellentétesebb figurával.
De azt hiszem, pontosan erre volt szükségem életem ezen pillanatában.
Hogy más nézőpontokból és más életstílusokból tanuljak.
És ezért örökké hálás leszek.
Egyrészt vannak félelmeim azzal kapcsolatban, ami most következik, és hogy hogyan fogok boldogulni egyedül.
Másrészt tudom, hogy ismét egy új fejezet kezdődik, és én döntöm el, hogyan fog kinézni ez a fejezet.
Újabb kihívásnak vagy mérföldkőnek tekintem a folyamatban.
És nagyszerű látni, hogy néhány európai stoppoló barátom, akik szintén sikeresen átkeltek az óceánon, továbbra is a Karib-térségben vanas.
Ha pedig tényleg magányosnak érezném magam, mindig meglátogathatom őket valamelyik másik szigeten.
Sőt, nagyon jó lenne, ha valahol útközben újra össze tudnánk futni.
Jönnek a jogosítványok, megy a pénz
Úgy döntöttem, hogy megszerzem a PADI Open Water búvártanúsítványt – aminek az időzítése már hetek óta bizonytalan, mert április–május környékén állítólag nincs más jelentkező a sziget holland oldalán működő búváriskolában.
A francia oldalon lévő pedig sajnos leégett, miután néhány drogos petárdákkal szórakozott, amiből végül tényleges tűz lett az épület felső emeletén.
Az STCW kurzus is közeleg, május 12-én kezdődik. Szerzői adalék 2026 Szept. 12: Az STCW az induló hajósképesítés, aminek megléte nélkül nem tudsz munkát vállalni a hajósszakmában
Ez lényegében kötelező ahhoz, hogy bekerüljek a hajózási iparba.
Ugyanakkor, tudva, hogy a karibi szezon hamarosan véget ér, reálisan azt is figyelembe kell vennem, hogy ha bármit akarok kezdeni a hajóiparban, az valószínűleg csak a következő szezonban lesz lehetséges.
És még nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán még egy évet itt tölteni.
Ez 1250 dollár a zsebemből. zerzői adalék 2026 Szept. 12: majd félmillió forint akkori árfolyamon
Eltűnt.
Francba.
Egyrészt őrültségnek érzem, hogy nem Európában csinálom meg, ahol körülbelül harmadannyiba kerülne.
Másrészt viszont úgy érzem, most lendületben vagyok, és érdemes továbbvinni ezt az egészet.
A karibi hajózási világban ez a költség valójában aprópénznek számít.
Ha valaha sikerül bekerülnöm ebbe a világba, egy-két hét alatt visszakeresem ezt az összeget.
Ha pedig nem…
Nos, akkor a francba vele.
Megint csináltam valami hülyeséget.
Nem az első alkalom, és valószínűleg nem is az utolsó.
Na jó, csak viccelek.
Szerintem valójában szórakoztató lesz, még akkor is, ha nem sikerül 0–24-ben hajókat polírozó deckhanddé (szerzői adalék 2026 Szept. 12: deckhand avagy hajóinas) válnom.
BOMBOOCLAAAT, nincs több munka
Szerzői adalék 2026 Szept. 12: a Bomboclat egy Jamaica-i zsargon, ami nagyjából annyit jelent, hogy ‘a francba’ (de rengeteg kontextusban használják)
Úgy tűnik, a javítóműhelyben végzett munkámnak is vége.
Amióta a tulajdonos múlt héten visszatért a nyaralásáról, nem hívott több munkára.
Azt mondta, nemsokára véget ér a szezon, és jelenleg nem tud több munkát adni.
Közben továbbra is látom, hogy dolgoznak a hajókon, de mivel nem kaptam tőlük semmilyen visszajelzést arról, hogy rosszul végeztem volna a munkámat, kénytelen vagyok elhinni, amit mond.
Végül is tényleg igaz.
A szezon hivatalosan június 1-jén ér véget, amikor elkezdődik a hurrikánszezon, és már május 3-a van.
A hajók pedig hamarosan elindulnak, ha nem akarnak hurrikánproblémákba keveredni.
A sok extra szabadidő viszont valójában eltolta a fókuszomat a hajók javításától afelé, hogy magukat a hajókat vezessem.
Hosszú távon ez végül is izgalmasabb terület lehet.
A katamarán őrzői
Ennek természetes következményeként az utazásra elkülönített pénzem is gyorsabban fogy.
Szerencsére, mivel hajóőrök lettünk, legalább az elmúlt két hétben ingyen lakhattunk egy katamaránon.
Ez egy win-win helyzet.
Közben rengeteget tanultunk a dingik (motoros gumicsónak) használatáról, külmotorok (a dingi motorja) javításáról, és általában véve magabiztosabbá váltunk a hajós életben.
Megtanultuk, hogyan kell egy katamaránon élni, ellenőrizni az elektromos rendszereket, a fenékvízszivattyúkat, a napelemek akkumulátorait, és még ezer más dolgot.
Azt is nagyszerű élmény volt látni, hogyan fejlődtünk néhány hónap alatt onnan, hogy semmilyen hajózási tapasztalatunk nem volt, odáig, hogy ránk bíztak egy valószínűleg körülbelül 400 000 eurót érő drága játékot.
És ebben Samnek mindenképpen jár az elismerés.
Nemcsak nagyon jól vigyázott a hajóra, hanem kritikus helyzetekben is valódi felelősséget vállalt.
Például amikor más, elsodródó hajók majdnem nekimentek a mi hajónknak.
Az elmúlt két hétben konkrétan négyütemű külmotor-szerelővé nőtte ki magát.
Tudja, mit kell csinálni, amikor a külmotor felmondja a szolgálatot.
Ami egyébként rohadt sokszor megtörtént.
Legalább naponta egyszer.
Folyamatosan azt a rohadt motort javítottuk.
És nem volt valami szórakoztató.
Reggel 9-re szeretnél kijutni a partra, ami egy mérföldre van?
Akkor jobb, ha már 7-kor megpróbálod beindítani a motort.
Mert ha nem indul, marad két órád megjavítani.
Én továbbra is elképesztően ügyetlennek érzem magam, amikor a motorhoz kell nyúlnom és hibát kell keresnem benne.
De én is rengeteget tanultam.
Végre különbséget tudok tenni egy henger és egy karburátor között.
Közben Erik egyre inkább ügyfélszolgálatos telefonos központtá vált számunkra.
Bármikor fel tudtuk hívni, hogy megbizonyosodjunk róla, nem rontunk-e el valamit nagyon a motorok javításánál.
Az elmúlt két hétben rengeteget beszéltünk vele telefonon, ezúttal távolról vezetett minket, hogyan javítsunk meg dolgokat vagy hogyan kezeljünk különböző helyzeteket.
Lassan, szinte észrevétlenül a frontvonalba kerültünk.
És nem rontottunk el semmit komolyan.
A katamarán tulajdonosa visszatért és elégedett.
Szerzői adalék 2026 Szept. 12: Tyson végül egyáltalán nem volt elégedett velünk, nem hordtuk ki a szemetet a partra, nem takarítottuk le a hajóját, amit az utolsó napon a szemünkre hányt. Végül nem volt köztünk harag, de egy nagyon erős visszajelzést adott, hogy szedjük össze magunkat. Egy hajó amikor az ember otthona, olyan, mint egy ház. Vigyázni kell rá. Takarítani, karbantartani. Mi ezt kezdőként nem igazán mértük fel kellőképp.
A katamarán még mindig úszik.
Úgyhogy mi is elégedettek vagyunk.
Kövesd az áramlást
Az STCW és az Open Water búvártanfolyamok közelednek, úgyhogy rengeteg minden fog történni a következő hetekben.
De rájöttem valamire.
Egy hosszú távú terv felépítése és annak követése, hogy hajót veszek és körbehajózom vele a Földet, valahogy elkezdi elvenni ennek az utazásnak a spontaneitását.
És nem vagyok biztos benne, hogy most készen állok ekkora hosszú távú elköteleződésre.
Őszintén szólva elképesztően túlterhelőnek éreztem, hogy ekkora elköteleződést tegyek a vállamra.
Úgyhogy úgy döntöttem, kicsit visszaveszek.
És inkább arra megyek, amerre a passzátszelek visznek.
Ha megtörténik, fantasztikus.
De nem akarom bezárni magam előtt az összes többi izgalmas utazási lehetőséget, és végül egy olyan végcél felé erőltetni magam, amely az elmúlt hónapokban egyre inkább eltűnt a látómezőmből.
Egyébként megkérdeztem több tapasztalt kapitányt is, mit gondolnak arról, hogy a Karib-térségből egyenesen Patagónia felé induljak.
Az ő véleményük alapján – amit még nem ellenőriztem tényekkel – az áramlatok és a szél többnyire ellenem dolgoznának.
Ez azt jelenti, hogy könnyebb lehet először közelebb kerülni az afrikai parthoz, majd onnan visszaindulni Patagónia felé.
Egy tapasztalt szólóvitorlázó azt mondta, hogy könnyebb lehet először egyenesen északkelet felé, az Azori-szigetekhez visszamenni, majd onnan délnek indulni Patagónia felé, mint Brazília partjaihoz közel haladni.
Szerzői adalék 2026 Szept. 12: ez valóban így van. Brazília mellett az Észak-Brazil-áramlás (North Brazil Current) erős északnyugati áramlás amivel nagyon nehéz szembemenni.
Mindegy.
Jelenleg az az alapelvem, hogy oda megyek, ahol szükség van rám, és azt csinálom, ami elém kerül, vagy ahol valami belső érzés azt mondja, hogy ott kell lennem.
Ez azt jelenti, hogy ez az utazás gyakorlatilag bármilyen irányt vehet.
És valódi esély van rá, hogy végül soha nem jutok el Patagóniába.
Azt is fel kellett ismernem, hogy Patagóniát a világ egyik legtávolabbi pontjaként választottam ki.
Ez pedig elég időt és teret ad ahhoz, hogy újra kapcsolatba kerüljek önmagammal, és megtaláljam a kiutat abból az egzisztenciális válságból, amelybe olyan mélyen beleástam magam.
Talán valójában nincs is egzisztenciális válság.
Talán újjászületés van.
Talán.
A fene tudja.
Na látod.
A gondolataim képesek teljesen elterelődni.
Ha már közhelyeknél tartunk:
az út fontosabb, mint a cél.
Úgyhogy ha csak azért követed ezt az utat, mert szép képeket szeretnél látni Patagóniáról, lehet, hogy csalódást kell okoznom.
És ez rendben van.
Anyuci kisfia
Anyum közben folyamatosan próbál nyomást gyakorolni rám, hogy térjek észhez, menjek haza, telepedjek le, házasodjak meg, tegyem büszkévé a családot, és éljünk boldogan, amíg meg nem halunk.
De ezt csak akkor akarom megtenni, ha és amikor én tényleg ezt akarom.
Már az utazás megtervezésekor is volt köztünk egyfajta kapcsolatbeli törés, mert ő úgy gondolta, hogy nagyobb befolyással van a döntéseimre.
Valójában én is ezt gondoltam sokáig.
És nem tudom leírni azt a felszabadító érzést, amikor rájössz, hogy valójában te irányítod a saját cselekedeteidet.
Azt hiszem, tavaly három szakításon mentem keresztül három hónap alatt.
Először szakítottam az exemmel.
Aztán otthagytam a munkahelyemet.
És végül jött az utolsó rész – amiről azt gondoltam, hogy talán ez lesz a legnehezebb:
szakítani anyum hagyományos gondolkodásával.
Egyik sem volt fontosabb a másiknál.
És nem akarom őt itt reflektorfénybe állítani.
De annak a felismerése, hogy ha az életeddel egy teljesen más élettapasztalattal rendelkező ember kedvére próbálsz tenni, az eleve kudarcra van ítélve – ez erős mérföldkő volt, amit el kellett érnem, mielőtt ténylegesen elkezdhettem volna a saját utamat járni.
Írhatnék erről egy külön bejegyzést is.
Nagyon érdekes terület, ami folyamatosan pörgeti az agyamat.
Az én nézőpontom szerint a köztünk lévő szakadék gyökerei valahol több dolog között húzódhatnak:
- a magyar társadalomba a történelme miatt mélyen beépült, traumák által vezérelt transzgenerációs különbségek,
- az elmúlt 30 év elképesztően gyors digitális és technológiai fejlődése,
- a szocialista rendszerből a nyitott piacgazdaságba való paradigmaváltás, anélkül hogy a társadalom valójában felismerte volna, hogyan hatott ez az emberi kapcsolatokra,
- és végül, de nem utolsósorban: nos… apám vére folyik az ereimben.
Valójában lehet, hogy csak az utolsó.
Haha.
Úgyhogy anyám ezúttal nem igazán talált rajtam fogást, mert felvérteztem magam ezekkel a hülye gondolatokkal.
Amelyek közül néhány egyébként tényleg igaz lehet.
Nem várom el tőle, hogy megértse az összes motivációmat.
Ugyanakkor az ő érzéseit sem veszem félvállról.
Őszintén szólva ezt az egészet csak nagyobb szintű együttérzéssel szabad megközelíteni a másik iránt, miközben nem szabad feladni a saját határaidat.
Ez pedig megint egy mélyebb téma.
Hogy valójában miből is áll az én.
Ezt most inkább elkerülöm, nem próbálom megmagyarázni a saját verziómat.
Ezért ha valaha feladom az utazás folytatását – ami mindig egy valós lehetőség marad annak tőlem kell jönnie valamilyen felismerés eredményeként.
Például hogy elég volt.
Megvilágosodtam.
Elfogyott a pénzem.
Hiányzik a család és a barátaim.
Megmart egy mérges kígyó, és nincs pénzem kifizetni az orvosi költségeket. Egy cápa leharapta a lábujjamat szörfözés közben, és már nem tudok hazasétálni, úgyhogy repülnöm kell. Stb.
Hiszek a gondolatok és a szavak általi manifesztáció erejében, és nem akarok rohadt cápa- vagy mérgeskígyó-harapást, úgyhogy inkább áthúzom ezeket.
Más szóval:
anyum nyomása nem létezik.
Nem létezik.
Csak akkor létezik, ha én hatalmat adok neki.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy mélyen megérint, és továbbra is egyfajta hajtóerő ahhoz, hogy megpróbáljam rendbe tenni a dolgaimat az életemben.
Úgyhogy megpróbálom ezt extra erővé alakítani.
Egyfajta üzemanyaggá, ami tovább hajt.
Lehetőségek. Mindenhol lehetőségek.
Kompromisszumokkal.
Utálom a kompromisszumokat.
Az elmúlt napokban több új, izgalmas utazási lehetőségről is tudomást szereztem, és még mindig próbálom feldolgozni őket.
Megismerkedtem egy kapitánnyal, aki lehet, hogy legénységet keres ahhoz, hogy egy amerikai luxushajót Mexikóba vigyen.
Ez csodálatos lehetőséget adna arra, hogy hosszabb időt töltsek Mexikóban, mivel eddig mindössze egy hétvégén jártam Mexikóvárosban, körülbelül öt évvel ezelőtt, amikor meglátogattam a barátomat, Pepét, akivel még az egyetemen ismerkedtem meg, amikor Németországban voltunk egy ösztöndíjas féléven.
Még mindig van egy hülye álmom arról, hogy ukulelével mariachi dalokat játszom az utcán.
Erről még mindig nem mondtam le.
Ezúttal viszont egy hosszabb utazás is lehetne belőle.
Ténylegesen végigjárhatnám az országot, megismerhetném a kultúrát és a nyelvet.
A másik oldalon viszont valószínűleg fel kellene adnom az STCW-kurzust, és azt is, hogy a Karib-térségben próbáljak szerencsét a hajózási világban.
Nehéz döntés.
Elég biztos vagyok benne, hogy jó esélyem lenne segíteni azoknak a kapitányoknak, akik a hurrikánszezon kezdete előtt dél felé viszik a hajóikat Saint Martin/Maartenről.
Martinique, Curaçao vagy Trinidad irányába.
A stoppolás során megismerkedtem egy kedves trinidadi párral is, és tettem nekik egy félig-meddig ígéretet.
Valójában inkább magamnak.
Hogy meglátogatom őket.
A korábbi trendeket nézve ezek a szigetek többnyire biztonságosak a hurrikánok szempontjából, és több időt adnának arra, hogy tovább gondolkodjak a dolgaimon, miközben még mindig a Karib-térségben vagyok.
Trinidad az egyik olyan célpont, amelyhez eddig különösen vonzódom.
Olyan, mintha mágnesként húzna magához.
Tyson, a német üzletember jamaicai akcentussal, akinek a hajójára vigyázunk az elmúlt hetekben, azt tervezi, hogy a következő hónapokban visszaviszi a hajóit Jamaicára, ahol él.
Ez fantasztikus célpont lenne, mielőtt elérném Közép-Amerika szárazföldi részét.
Utazóként türelmetlennek érzem magam.
Már a második hónapomat töltöm Saint Martin/Maartenen, és úgy érzem, egyre vékonyabb a talaj a lábam alatt.
Nincs bevételem.
Lassan felélem a megtakarításaimat.
A szezon pedig kifutóban van.
Mindez elkerülhetetlenül lépéskényszerbe hoz.
Ugyanakkor azt szeretném, hogy ez a lépés szilárd érveken és racionális döntésen alapuljon, ami lehetővé teszi, hogy az utazás olyan irányban bontakozzon ki, amelyben érdemes folytatni.
És basszus, legyünk őszinték:
nem kaphatsz meg mindent.
Ha választasz egy nagy adag csokoládé- és vaníliafagyit, lehet, hogy le kell mondanod a pisztáciáról.
A probléma az, hogy a legtöbben imádjuk a pisztáciát.
Ha az egyik irányba indulok, le kell mondanom a másikról.
És jelenleg nagyon rosszul megy a dolgokról való lemondás.
Ahogy ezt most leírom, azt érzem, hogy inkább megvárom, hogyan alakul az STCW-s helyzet, és utána keresek a rendelkezésre álló lehetőségek között.
Ez még két hét.
Úgyhogy majd meglátjuk, hogyan folytatódik ez a történet.
