Ideje egy kicsit megállni, és számokban is visszanézni, hogyan is néz ki eddig ez az utazás.
Amúgy szerintem elszúrtam a napok számolását. Mindegy.
Elkezdtem összeszámolni, hány országban (10+1 terület), szigeten (4) és kontinensen (3) jártam eddig ezen az úton.
Kiszámoltam nagyjából azt is, mekkora távolságot tettem meg szárazföldön (4000 km), tengeren (8000 km, vagyis 4400 tengeri mérföld), illetve repülővel (5000 km).
Aztán arra gondoltam: mi értelme van ennek?
Vajon olyan alaposan tanulmányoztam minden ország történelmét és kultúráját, hogy kitűzhessem a jelvényt a mellkasomra, és büszkén mondhassam:
„Ott jártam.”
A nyilvánvaló válasz: nem.
Néhány országon csak átutaztam, másokban hosszabb időt töltöttem, de arra jutottam, hogy valójában semmi értelme nincs úgy gyűjteni az országokat, mint a bélyegeket.
Más hangulatok, más stílusok
St. Martinon találkoztam a legtöbbet utazott srí lankai emberrel, egy Leo nevű fickóval.
Ausztráliában élt, és éppen azon dolgozott, hogy a több mint 240, ENSZ által elismert ország és terület közül közel 200-at vagy még többet meglátogasson.
Intelligens srác volt, nyugdíjas könyvelő.
Az estéket általában egyedül, részegen töltötte a hostel mólóján, időnként ránézve a befektetési portfóliójára.
Ettől függetlenül nagyon jó beszélgetőpartner volt, és úgy tűnt, elégedett volt az életével.
Én viszont rájöttem, hogy nekem nem az a stílusom, hogy országokat gyűjtsek, mint a bélyegeket egy gyűjtőalbumba.
Nem akarom azt érezni, hogy csak azért kell meglátogatnom egy országot, hogy kipipálhassam a listán.
És ha már ott vagyok, nem akarom azt érezni, hogy rohannom kell a következő határhoz csak azért, hogy még néhány országot hozzáadhassak a listához, ha azok már amúgy is ott vannak körülöttem.
Nem azért mondom ezt, hogy elítéljem azokat, akik így utaznak.
Egész egyszerűen más a stílusom.
Manapság a karbonlábnyomomat is próbálom csökkenteni – több-kevesebb sikerrel, úgyhogy amikor Leo elmondta, hogy körülbelül százszor repült azért, hogy bővítse a gyűjteményét, egy pillanatra megugrott a szorongásszintem.
Aztán csak annyit gondoltam:
„Jó neked.”
Leo egyébként remek srác volt. Hatvan felett is elképesztően nyitott gondolkodású.
Nagyon élveztem a vele folytatott beszélgetéseket, és rengeteget tanultam tőle.
Most pedig hallom Erik – az egykori kapitányom, akivel átkeltünk az Atlanti-óceánon – hangját a fejemben:
„Áron, a szén az élet! Szén nélkül nincs élet ezen a bolygón! A klímaváltozás baromság! Ez a globális kormányzatok napirendje, hogy eltereljék az emberek figyelmét arról, ami igazán számít! A kormányok korruptak! Hatalmat az embereknek!”
Másrészt a számok nem túl jó történetmesélők.
Nem mutatják meg igazán, mi történt az úton.
Ha hosszabb ideig utazol, rájössz, hogy – akárcsak az életben – neked kell kialakítanod a saját tempódat és stílusodat, azt, ahogyan előrehaladsz, és ami számodra hitelesnek érződik.
Kik vesznek körül?
Mennyi pénzt vagy hajlandó elkölteni?
Milyen körülmények között vagy hajlandó élni?
Mennyire erősen húzod meg a saját határaidat?
És mennyire vagy nyitott a különböző típusú tapasztalatokra?
Ha utazó vagy, feltételezhető, hogy már eleve nyitottabb gondolkodású vagy az átlagnál.
De ezen a skálán belül is elképesztően nagy különbségek vannak.
Például:
Hajlandó vagy sátorban vagy függőágyban élni a Karib-térségben?
Vagy inkább megengedhetsz magadnak egy olcsóbb hostelt?
Vagy annyi pénzed van, amennyit csak akarsz, és valódi luxusban töltöd az idődet, miközben mindenhová taxival mész?
Azt hiszem, abból, amit eddig magamról és az útitársaimról megtanultam, valahol az alsó-középső tartományba esek ezen a skálán.
Megengedhetném magamnak a középkategóriát, de inkább alacsonyan tartom.
Ez a takarékos, könyvelői gondolkodás dolgozik bennem, amit egyszerűen nem tudok kikapcsolni.
Legfeljebb elfogadni.
Másrészt az általam megismert legtöbb srác a húszas évei elején-közepén járt, akiknek nyilván alacsonyabb a költségvetésük, mint egy harmincas évei közepéhez közelítő embernek.
A fenébe, ezt leírni is fájdalmas felismerés.
Omar megkeresése
Amikor még az utazásomat terveztem, az imposztorszindrómám leküzdésére és azért, hogy közelebb kerüljek az utazók világához, megkerestem egy korábbi kollégámat, Omart.
Hosszabban beszélgettünk.
Ő is azután vált utazóvá, hogy éveket töltött a vállalati világban, az Instagram-profilja pedig kilőtt, miután elkezdett naplószerűen beszámolni a repülésmentes Egyiptom–Japán projektjéről.
Összeállítottam neki egy komplett kérdőívet, és végtelen mennyiségű kérdéssel bombáztam mindenféle témában.
Halálosan komolyan vettem az egészet, ő pedig elég türelmes volt ahhoz, hogy minden aggályomra válaszoljon.
Amikor beszéltünk, már az „Instagram-sztárság” szakaszában járt, és megnyerte a 2024-es év legjobb utazási tartalmának díját.
Nem tudom, melyik társaság dönti el az ilyesmit.
De éppen ezért különösen értékeltem, hogy időt szakított rám.
Megtalálhatjátok Instagramon is: @Omar.nok
Ő folyamatosan haladt Egyiptomtól Japán felé Ázsián keresztül, ami önmagában komoly teljesítmény, különösen olyan politikailag problémásabb országokon áthaladva, mint Afganisztán vagy Irán.
Az egész projektet nagyjából 250 nap alatt teljesítette.
Amikor elkezdtem a saját utazásomat, azt gondoltam, én is olyan leszek, mint Omar.
Megállíthatatlanul haladok majd a célom felé.
Áthajózom az Atlanti-óceánon, aztán keresek más hajókat, amelyekkel eljutok a szárazföldre.
Influencer leszek egy szempillantás alatt.
Az emberek imádni fognak.
Én leszek a figyelem középpontjában, bárhová megyek.
Nem viccelek.
Ezen a ponton őszintén azt gondoltam, hogy valahol Kolumbia belsejében fogok machetével utat vágni a dzsungelben, miközben a malária ellen harcolok a szúnyogokkal.
Ehelyett most egy kávézóban ülök az Egyesült Államokban, Providence-ben, Rhode Islanden, és ezt a bejegyzést írom.
Abban reménykedve, hogy valahol az univerzumban legalább egy ember van, akinek érdemes ezt megírnom.
Valaki tényleg elolvassa.
És talán még meg is mozdít valamit az életében.
Mi a fene történt?!
Elmondom.
Két dolog.
Kezdjük az elsővel.
Amikor elkezdtem megtervezni az utat
Két fő dolog szerepelt a napirenden:
- Megtanulni vitorlázni, és találni egy vitorlást, amellyel átkelhetek az óceánon.
- Folytatni az utat szárazföldön Patagónia felé Közép-Amerikából Dél-Amerika irányába.
A vitorlázós részhez elkezdtem mindenféle anyagot olvasni, többek között Sir Francis Chichester visszaemlékezéseit.
Soha korábban nem vitorláztam, és az óceáni vitorlázásról csak Fa Nándor könyveiből volt némi elképzelésem.
Ő Magyarországon a vitorlázás egyik legnagyobb ikonja.
Egy podcastban említette, hogy Chichester inspirálta, úgyhogy arra gondoltam, jó ötlet lehet az ő visszaemlékezéseivel kezdeni.
Chichester lett a legjobb barátom.
Éjszakánként az ő könyveit olvastam.
Olvastam az őrült dolgokról, amiket repülőgéppel csinált Európa, Afrika és Ázsia felett egy klasszikus Gipsy Moth típusú repülőgéppel.
Aztán miután Japánban lezuhant a hidroplánjával és kis híján meghalt, áttért a vitorlázásra Nagy-Britanniában.
Megnyerte az első kelet–nyugati irányú szóló Atlanti-óceáni átkelési versenyt, majd körbehajózta a bolygót az 53 lábas, Gipsy Moth IV nevű ketchével.
Annyira elvesztem a történeteiben, hogy gyakorlatilag megfeledkeztem az utam patagóniai részéről.
Aztán elindultam, és azzal a hozzáállással vágtam neki, hogy:
„Majd meglátjuk, mi történik.”
Elvégeztem az első vitorlástanfolyamomat Gibraltáron, és nagyon komolyan arra koncentráltam, hogy az út vitorlázós része jól sikerüljön.
Aztán megismertem Eriket.
Átkeltünk együtt az óceánon, és közben meggyőzött arról – bár nem kellett túl sokat győzködnie –, hogy sokkal komolyabban kellene foglalkoznom a vitorlázással.
Úgyhogy ezt tettem.
Miután megérkeztem St. Maarten / St. Martin szigetére, ahelyett, hogy elkezdtem volna keresni a következő hajót, amely elvisz a szárazföldre, munkát kezdtem keresni hajókon.
És találtam is.
Különböző hajók javításában, karbantartásában és tisztításában segítettem, kisebb egytestű vitorlásoktól kezdve katamaránokon és motorcsónakokon át nagyobb vitorlásokig.
Körülbelül egy hónapot töltöttem a szakma gyakorlásával, de ekkor már tudtam, hogy többet akarok tanulni a hajókról.
Ezért jelentkeztem az STCW-tanfolyamra, hogy kereskedelmi hajókon, legénységi tagként dolgozhassak.
Aztán Samnek – az egyik legénységtársamnak és “választott testvéremnek”, akivel Erikkel együtt átkeltünk az óceánon – köszönhetően két hetet tölthettünk egy 50 lábas katamaránon, ahol egyszerűen a hajóra kellett vigyáznunk.
Rengeteget tanultunk a külmotorokról.
Aztán közvetlenül a tanfolyamom kezdete előtt megismertem Santiagót, az Ikigai kapitányát.
Először napimunkát ajánlott a hajóján.
Aztán legénységi állást ajánlott, hogy elvigyük a hajót az Egyesült Államokba.
Amikor felléptem a hajóra, már akkor jó érzésem volt vele kapcsolatban.
Amikor pedig előállt az ajánlattal, egyszerűen nem tudtam nemet mondani.
Néhány héttel később, miután Trinidadon megszereztem az amerikai vízumot, először Bermudán, majd Newportban találtam magam, miközben egy 84 lábas jachtot szállítottunk, és a hajót charterezésre alkalmas állapotból óceáni versenyzésre alkalmas állapotba alakítottuk át.
Egyáltalán nem volt könnyű, ezt elhihetitek.
Komoly pénzek forogtak kockán minden érintett fél számára.
Magas volt a stressz a fedélzeten.
De valahogy végigcsináltuk.
És ismét megtanultam ezt-azt az óceáni vitorlázásról és a jachtiparról.
A második dolog
Nem lettem influencer. Szégyen reám.
Amikor elkezdtem videókat készíteni, több akadályba is beleütköztem.
1. Nem tudtam videót szerkeszteni
Amikor létrehoztam az Instagram-fiókomat, hamar rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, hogyan kell videót szerkeszteni.
Korábban soha nem volt Instagram-fiókom, és az előző hét évben teljesen távol tartottam magam a közösségi médiától.
Tiltakoztam ellene.
Úgy éreztem, hogy az Instagram-tartalmak nagy része hamis és felszínes.
Hogy teljesen feleslegesen vált ki irigységet az emberekből, és arra ösztönzi a társadalmat, hogy egyre többet fogyasszon, csak azért, mert:
„Ha másoknak lehet, nekem miért ne lehetne?”
Omar tartalma viszont valahogy tetszett.
Úgy éreztem, hogy még mindig meg tudott őrizni valamiféle hitelességet, amivel tudtam azonosulni.
Nem volt rajta maszk.
Nem volt műmosoly az arcán.
Ez számomra a legfontosabb dolog volt.
Úgyhogy elhatároztam, hogy nulláról megtanulom, hogyan kell videókat készíteni.
MrBeast tanácsát követve elkezdtem az első 100 videó felé dolgozni.
Most körülbelül 20-nál járok.
Azt mondom magamnak:
„Ha a 101. videó is szar lesz, abbahagyom.”
Addig viszont minden a szakma megtanulásáról szól.
Csakhogy nehéz úgy tanulni, hogy már eleve rossz elvárásokat támasztottál, mert Omart állítottad magad elé mércének.
Miért nem kapja fel az algoritmus a tartalmat? Mi a baj?
Amikor beleteszed a munkát, azt gondolod, hogy talán elindul, aztán mégsem történik semmi, az tud fájni.
Ugyanakkor mindig jó visszajelzés is.
Másrészt ott van az „Artemi-faktor”.
Artemi, egy útitársam, egyértelműen befutott: több millió megtekintés van a fiókján, folyamatos növekedéssel.
Ez azt mutatja, hogy egyáltalán nem lehetetlen.
Instagramon őt is megtaláljátok: @artemigrimm
Németül készít tartalmakat, szerintem elég jó dolgokat csinál, néha kissé merészebb témákkal.
Szerzői adalék 2026 szeptember 12: Artemit a Kanári szigeteken kirabolták, az Amerikai Virgin Islands-en autóbalesete volt, Venezuelában elrabolták. Nem célom a nyomdokaiba lépni.
Mindig azt mondom neki:
„Ne öld bele magad. Végső soron nem éri meg.”
Ha viszont az elmúlt hat hónapot nézem, azt hiszem, sokat fejlődött a videós tartalmam.
Az első videómban körülbelül öt kép és öt videó volt, amit 30 perc alatt készítettem el, egymásra dobva őket egy hanganyaggal.
A New York-i látogatásomról készült videóban már valószínűleg körülbelül 1000 vágás volt, és nagyjából 15–20 órát dolgoztam rajta.
Ez végül is valamiféle fejlődést jelez.
2. Nem találom az egyensúlyt a hitelesség és az érdekesség között
Nem találom a megfelelő formulát arra, hogyan maradjak egyszerre hiteles és érdekes.
A most készített videóim egyértelműen nem mennek át az Instagram algoritmusán.
Egyrészt ez nem felel meg az elvárásaimnak.
Másrészt viszont hatalmas teret ad a kísérletezésre, és lehetőséget arra, hogy levegőt vegyek.
Ha csak egy maroknyi követőd van, mindenféle dolgot kipróbálhatsz.
Közben pedig fejlődhetsz a hajózás és a tengerészeti szakma terén anélkül, hogy túl nagy nyomás lenne rajtad.
3. Nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán több követőt
Ez a legnagyobb probléma.
Ha nem vagy 100%-ig elköteleződve valami mellett, és nem dolgozol azon teljes erővel, hogy megvalósítsd, akkor az eredmények sem fognak jönni.
Nincs következetesség a tartalmaimban és a Reel-posztjaimban.
A tartalom unalmas vagy csak valamennyire érdekes.
Inkább hasonlít egy utazási naplóra, amit majd meg akarsz mutatni a családodnak karácsonykor, amikor végre mindenki összegyűlik, mint valamire, amivel fel tudod kelteni a külvilág figyelmét.
Ez a probléma abból fakad, hogy nem tudom eldönteni:
Utazó akarok lenni, vagy inkább többet akarok dolgozni hajókon?
Ha engem kérdezel, valahol a kettő között vagyok.
Egyfajta hibrid.
Komoly figyelmet viszont csak úgy tudsz szerezni, ha merész elköteleződéseket teszel, majd következetesen dolgozol feléjük.
Én pedig ezen a fronton eddig veszítettem a lendületből.
A Patagónia-projekt egy jó ötlet, de komolyan elvesztettem a következetességet a cél felé vezető úton.
Ez pedig azt jelenti, hogy elvesztettem a figyelmet is.
És végül is ez rendben van.
Rengeteget tanulok közben a hajózásról és az utazásról.
A kard viszont, mint mindig, kétélű.
A másik oldalon feláldozom azt, hogy az utazásomat egy jól bemutatható, érdekes történetté formáljam.
4. Ha a hajóiparban építed magad, nem videókat gyártasz
Amikor a hajóiparban próbálsz érvényesülni, nem bohóckodsz tartalomgyártással.
Mások időt és energiát fektetnek beléd.
És magas elvárásaik vannak veled szemben.
Nem azzal töltöd az idődet, hogy:
„Hogyan állítsam fel a kamerát, hogy ezt a jelenetet jól fel tudjam venni?”
Hogy mondjak egy példát:
Az előző hajószállítási és hajóátalakítási munkám során körülbelül egy hónap után Tiagónak már elég bizalma volt bennem ahhoz, hogy azt mondja:
„Rendben, nyugodtan készíts bármilyen videót, amit szeretnél.”
De aztán új legénységi tagok érkeztek.
Magasan jegyzett szakemberek.
És velük újra az alapoktól kellett felépítenem a bizalmat.
Nem fogsz Dee Caffari elé állni azzal, hogy:
„Én dolgozom ezen a hajón, de közben tartalmat is fogok gyártani.”
Egyszerűen meghajolsz, befogod a szádat, és keményen dolgozol azért, hogy másnap ne találják ki, hogyan juttassanak le a hajóról.
Dee egyébként nagyon klassz ember.
Szerzői adalék 2026 Szept 12: Dee Caffari, brit vitorlás, az első nő, aki szólóban, non-stop végigvitorlázta a földet, árral szemben. Az Ikigai hajón volt szerencsém vele találkozni és együtt dolgozni a hajón.
Nem az ő személyiségéről van szó.
Inkább arról, hogyan állítod fel a megfelelő elvárásokat, amikor ilyen szintű szakemberekkel dolgozol, és hogyan adod meg nekik a tiszteletet.
Unalmas. Rengeteg szó.
Mondd már, mi lesz ezután.
Ezen a ponton megint több lehetőség közül választhatok.
Először is ott van az alapbeállítás:
A) Hazamegyek
Az alábbi grafikont azért készítettem, hogy megmutassam, mire gondolok.
Szerzői adalék 2026 Szept 12: A fenti ábrán, a vertikális vonal ábrázolja a személyiségfejlődést, míg a horizontális vonal az értékteremtést. a narancssárga vonal azt mutatja, milyen az ember személyiségfejlődése és értékteremtése egy stabiléletben, míg a kék azt, hogy milyen utazás közben
Az utazás fantasztikus.
Rengeteg hullámvölgyet és csúcspontot hoz.
Ez pedig azt jelenti, hogy gyakorlatilag folyamatosan kilépsz a komfortzónádból, és de facto fejlődsz emberként.
De ennek – legalábbis szerintem – hosszú távon csak akkor van értelme, ha mindez valamilyen értékteremtéssel is jár.
Milyen értéket tudok én hozzáadni a világhoz azzal, azzal, hogy ezt csinálom?
Csak önmagam kedvéért teszem?
Önmagam simogatásából?
Vagy van valami több, amit tehetek azért, hogy értéket adjak a környezetemnek?
Mondok két példát.
1. Az óceánátkelés
Az óceánátkelés során elromlott a hajó szélkormánya, ami azt jelentette, hogy a hajó elvesztette az automatikus kormányzási lehetőségét.
Erik, a hajó kapitánya felajánlotta, hogy segítséget kér és evakuáltat minket.
Az óceán közepén voltunk.
Valószínűleg több száz mérföldön belül sem volt senki, aki segíthetett volna.
Csak mi hárman.
Sam és én azt mondtuk:
„Kizárt, hogy evakuálj minket erről a hajóról. Együtt vagyunk ebben, és végig fogjuk csinálni.”
És megcsináltuk.
33 nap alatt.
Majdnem 20 napon keresztül kézzel kormányozva a hajót.
Ez azt jelentette, hogy háromóránként kellett felkelni egy másfél órás műszakra.
Gondolj bele.
Erik később azt mondta, hogy mi voltunk az eddigi legjobb legénysége, és nélkülünk nem tudta volna végigcsinálni.
2. Az Ikigai
Az elmúlt négy hétben egy jacht leszállításán és átalakításán dolgoztam.
A hajó első tisztje többször is keményen bánt velem.
Én pedig azt gondoltam:
„Rendben. Amíg ez nem személyes, elviselem. Megedzett a bőröm, és már volt dolgom hasonló emberekkel.”
Úgy éreztem, hogy ő képviseli a jachtipar szakmai elvárásait.
Úgyhogy azt mondtam magamban:
„Rendben. Ez az a szint, amit el kell érnem ahhoz, hogy bekerüljek ebbe az iparágba. Szerintem képes vagyok rá.”
Két nappal ezelőtt búcsúztunk el.
Sírt.
Megköszönte a munkámat, és azt mondta:
„Ezt nélküled nem tudtuk volna megcsinálni.”
Ennyit kellett hallanom.
Ez azt jelentette, hogy értéket teremtettem.
És közben emberként is fejlődtem abban a négy hétben.
Lehet velem keményen bánni.
Lehet engem kritizálni.
Nem számít.
Amíg értéket teremtek és fejlődöm.
A fenti ábrán lent láthatod a csillagokat jelölő területet – szerintem hosszú távú utazáskor érdemes ezt megcélozni.
Értéket teremthetsz egyszerűen azzal is, hogy gyönyörű dolgokat látsz a világban.
Ezt hazaviszed magaddal az életedbe, és megosztod másokkal.
Nem azt mondom, hogy utazás közben halálra kell dolgoznod magad.
Inkább arról beszélek, hogy érdemes megfelelő szándékkal utazni.
Másrészt a stabil élet is kínál fejlődési lehetőséget, csak kiszámíthatóbb és stabilabb formában.
Végül is mindannyian fejlődünk valamilyen módon, amíg nyitottak vagyunk a fejlődésre.
Amikor tehát utazásról beszélek, én azt a mércét állítom magam elé, hogy el kell érnem a csillagokkal jelölt területet.
Ott történik a varázslat.
Ezért olyan projektekben kell lennem, amelyek elérik a piros sávot.
Ha nem, akkor nincs értelme itt maradnom és elpazarolnom a saját és mások értékes idejét.
Az alternatív projekteknek súlyt és értéket kell hordozniuk.
Nézzük meg őket.
B) Visszamegyek St. Maartenre
Visszajutok St. Maartenre, és végre befejezem az STCW-tanfolyamot, amit már közel két hónapja halogatok.
Ezután kereskedelmi képesítést szerzek, hogy charterhajókon dolgozhassak.
Talán szerzek még némi tapasztalatot.
Végül pedig találok egy hajót, amely elvisz Közép-Amerika szárazföldjére, és folytatom az utamat dél felé, Patagónia irányába.
C) Kihasználom az amerikai vízumot
Kihasználom az amerikai vízumot, és keresek más érdekes hajós projekteket az Egyesült Államok keleti partján a nyári szezonban.
Ha visszatérünk a grafikonhoz, úgy érzem, hogy még sokat tanulhatok a hajózásról.
De más típusú munkát nem vállalnék.
Engem jelenleg csak a hajózás érdekel.
A „Dilemma” című bejegyzésben már írtam arról, hogy kísért a gondolat, hogy megvegyem a saját vitorlásomat, és azzal jussak el egészen Patagóniáig.
Aztán a „Follow the flow” bejegyzésben valamennyire lecsupaszítottam ezt az ötletet, mert úgy éreztem, túl nagy súlyt rak rám.
De az, hogy továbbra is a hajóiparban maradok, egyértelműen abba az irányba terel, hogy apránként elkezdjem megvalósítani ezt az elképzelést.
Nézzük meg logikusan a lehetőségeket.
C nem zárja ki B-t és A-t.
A nagyjából kizárja B-t és C-t.
B kizárja C-t, de A-t nem.
Nem vagyok GMAT-guru, higgy nekem.
Szerzői adalék 2026 Szept 12: a GMAT egy nemzetközi matematikai vizsga, amit nagy hírnevű külföldi egyetemek feltételként hírdetnek meg a felvételihez
De úgy tűnik, hogy egyelőre C nyer.
Szóval azt hiszem, ki kell derítenem, hogy találok-e még néhány menő hajós projektet az Egyesült Államok keleti partján, és tudok-e még többet tanulni a hajózásról úgy, hogy közben biztonságos, kontrollált környezetben nem túl sok mindent kockáztatok.
Ha nem, akkor azt hiszem, hát… B fog nyerni.
És bármikor választhatom A-t is, amikor úgy érzem, hogy elfogyott az üzemanyag.
Köszönöm, hogy elolvastad!
