Ez a cím annyira nárcisztikusan hangzik, hogy valahogy tetszik. Mintha én lennék Jake Sully, aki átváltozik egy kibaszott Avatárrá, és maga mögött hagyja a régi testét.
A fejemben zajló utazás folytatódik, és örömmel látlak rajta.
Ez a blogposzt egy idő után egy újabb YouTube-epizód lesz, ezért most össze kell szednem az emlékeimet arról, hogy valójában ki voltam, és pontosan mit hagytam magam mögött.
Nos, kezdetnek egy magas, fehér bőrű, közép-európai férfi voltam. Egy magyar. Ami szerintem még mindig vagyok. A nap nem kapott el annyira.
Idővel rájöttem, hogy talán ez a legnehezebb része az egésznek: nemcsak visszaemlékezni az eseményekre, hanem ténylegesen mélyre ásni, és megpróbálni visszagondolni arra, hogy mik voltak a motivációim és mozgatórugóim, és ezek közül mi lehet igazán fontos karakterépítés szempontjából.
Úgyhogy kezdjük néhány egyszerű kérdéssel.
Ki voltam, mielőtt ez az utazó lettem?
Az ilyen kérdésekkel az a nehéz, hogy szeretnék úgy válaszolni, mint egy jó diák. És a végén végtelen hosszú lesz.
Megpróbálok nem így tenni. Kiválasztani a releváns részeket.
De ahhoz, hogy teljes kontextust adjak, fontos kiemelni néhány visszatérő mintát, hogy jobban megértsd, ki is vagyok valójában.
Ki voltam?
Mintha olyan régen lett volna, hogy már magyaráznom kellene.
De ha nem ismersz, ez teljesen jogos kérdés.
Az iskola és a középiskolai évek
Azért gondolom ezt fontosnak, mert sokkal jobb képet tudnál alkotni a mozgatórugóimról, ha látnád, hogyan működtem az iskolás éveim alatt.
Soha nem én voltam a legokosabb diák a teremben. Mindig voltak körülöttem nálam okosabbak.
Nem sokan, de éppen elegen ahhoz, hogy zavarjon.
Az, hogy nem én voltam a legokosabb, azt jelentette, hogy kétszer olyan keményen kellett tanulnom, mint a legjobbaknak ahhoz, hogy ugyanazokat az eredményeket érjem el, amelyeket ők látszólag erőfeszítés nélkül hoztak.
A figyelmem korlátozott volt, órákon többnyire aludtam vagy valami diákcsínyben voltam.
A középiskolás éveimben az életritmusom is eléggé felborult, mert suli után jártam edzőterembe, kosárlabdázni, kungfuzni, aztán aludnom kellett.
Így délutánonként nagyjából 6 és 8 között aludtam.
Aztán tanulnom kellett.
Úgyhogy éjjel 1–2 óráig tanultam, hogy aztán későn, teljesen kimerülten beessek az első órára – többnyire azért, hogy aludjak.
Voltak viszont tantárgyak, amelyekben kifejezetten jó voltam.
Azt hiszem, az utolsó évben én írtam a legjobb történelem érettségi dolgozatot az egész városban.
Erre különösen emlékszem, mert ez volt az első alkalom, amikor megtapasztaltam a manifesztáció erejét.
A manifesztációról a következő epizódban szeretnék majd beszélni.
Az érettségi előtt felírtam az asztalomra, hogy hány százalékot szeretnék elérni a vizsgán, és minden egyes nap ránéztem.
90%.
És pontosan ezt az eredményt kaptam.
Ez a lecke annyira erős volt, hogy azóta is használom a manifesztációt technikaként, amikor jelentős életdöntéseket hozok.
De ez rengeteget elárul a belső hajtóerőmről.
Arról, hogy mindig volt bennem ambíció.
Egyszerűen szerettem volna bizonyos dolgokban kiemelkedni az átlagos diákságból.
Ami nem volt könnyű, mert egy csomó komplexussal küzdő gyerek voltam, aki egy frissen széthullott családból jött, ahol a szülők elváltak – és ennek a válásnak a nyomorúságából egy jó adag rám is jutott.
Az iskolában megpróbáltam bizonyítani azokkal az eszközökkel, amelyek a kezemben voltak.
És ez nem jött könnyen.
A bátyám ezzel szemben soha nem tanult igazán semmit az iskolában – mégis szivacsként szívta magába az információt.
Én nem voltam ezzel megáldva.
Az én agyam többnyire álmodozott.
Dolgokról, helyzetekről – és hát, leginkább lányokról.
De sajnos nem tudtam beszélni a lányokkal.
Túl félénk voltam.
Legalábbis amikor józan voltam.
Amikor berúgtam, tudtam beszélni, és volt bennem valamiféle általános karizma.
De józanul egyszerűen nem rendelkeztem azzal a képességgel, hogy megnyíljak.
Az első kapcsolatom 18 éves koromban három hónapig tartott.
21 éves koromig szűz voltam.
A szüzességemet a lehető leghülyébb módon vesztettem el – ezt most nem részletezném.
Minden szempontból későn érő voltam.
Egyszerűen furán viselkedtem a lányok körül.
Akkoriban ezt kínosnak és nyomorúságosnak gondoltam.
Most viszont már úgy érzem, teljesen rendben volt.
A versenyről
Egy dolgot mindenképpen kiemelnék:
Bár semmiben nem voltam kiemelkedő, mindig volt bennem egy mély, belső hajtóerő, hogy jobb legyek másoknál.
Egy hat-hét fős, helyi fiúkból álló szűk baráti körből jöttem, ugyanabból a városból.
Versenyeztünk.
Különböző dolgokban.
Volt, aki sportban, volt, aki számítógépes játékokban, volt, aki tanulásban.
Én pedig valahogy hajlamos voltam mindenben versenyezni.
Kisebb-nagyobb sikerrel.
Azt is fontos elmondani, hogy apám focista volt, és nagyjából 12 éves koromig a családi programjaink jelentős része abból állt, hogy elmentünk megnézni őt játszani.
Soha nem lett profi.
De megyei szinten – Magyarországon vannak megyék, amelyek nagyjából az amerikai államoknak felelnek meg, csak kevesebb autonómiával – valószínűleg még a mai napig tart néhány gólrekordot, mint a régió egyik legjobb csatára.
A bátyám örökölte tőle a focihoz való érzéket, és az iskolai csapatával országos bajnok lett.
Én pedig szerettem volna a nyomdokaiba lépni, de nem voltam annyira tehetséges.
Miközben ő középpályásként csapatkapitány volt, én a magasságom miatt egy ügyetlen balhátvéd lettem.
Később az edzője megpróbált középpályára tenni, de nem hiszem, hogy megvolt hozzá sem a játékintelligenciám, sem a sebességem.
A pályán a bátyám mindig stratégiai fejjel gondolkodott.
Én inkább végrehajtó voltam.
Minden területen megpróbáltam versenyezni.
Foci.
Kosárlabda.
Kungfu.
Sakk.
Sakkban általában a megye második legjobb játékosa voltam az akkori barátom után, aki Európa-bajnok volt.
De még csak a közelében sem voltam.
Ő már egészen fiatalon mindent a sakkra tett fel.
Én viszont egy szuperátlagos gyerek voltam.
A házi feladat mindig kész volt, a gőzt pedig sporttal, számítógépes játékokkal, házibulikkal vagy azzal vezettem le, hogy a helyi alkoholistákkal beültünk a kocsmákba.
14 évesen kezdtem inni.
Ez valahogy hozzátartozik a magyar pubertáshoz.
A szüleim válását leszámítva nem mondhatom, hogy bármi miatt panaszkodnom kellett volna a gyerekkoromra.
Sőt.
Elkényeztetett gyerek voltam, aki minden figyelmet megkapott. Talán túl sokat is.
Valószínűleg.
Soha még egy szendvicset sem kellett elkészítenem, mert anyukám olyan háztartásból jött, ahol mindent a nők tettek az asztalra.
Ezeknek a generációkon át öröklődő mintáknak a falusi életből a modern városi életbe való átvitele persze megvolt a maga súlyos következménye a szüleim házasságára.
Azt hiszem, először 16 éves koromban érintettem meg a tűzhelyet.
Megégettem egy lábast, mert nem tudtam, hogyan kell bekapcsolni.
Igen.
Most, hogy visszagondolok rá, tényleg egy szuperelkényeztetett gyerek voltam.
Különösen most, amikor látom, hogyan élnek a gyerekek a harmadik világban.
Néha gyerekkor nélkül.
12 éves korukra már többet dolgoztak, mint néhány európai felnőtt egész életében.
Nem azt mondom, hogy ez jó.
Csak tényként állapítom meg.
Azt hiszem, ez egyfajta tranzakció volt köztem és anyukám között.
Az ő gondoskodásáért cserébe nekem csak tanulnom kellett.
Úgyhogy rákapcsoltam a tanulásra.
És bekerültem az egyetemre.
Gyakorlatilag mindenhová felvettek, ahová szerettem volna menni.
Jog.
Nemzetközi gazdaság.
Biológia.
A nemzetközi tanulmányokat választottam, főként azért, mert kíváncsi voltam más kultúrákra, és lehetőséget akartam arra, hogy külföldre menjek.
Ez a döntés később óriási hatással volt az életemre – amit akkor, amikor ezt az irányt választottam, egyáltalán nem láttam előre.
Kisvárosi fiúból nagyvárosi budapesti.
19 éves koromban megállapodtam az unokatestvéremmel, Pistával – valójában egy kicsit távolabbi rokon, de mindig unokatestvérnek hívtuk egymást –, hogy hozzá költözöm ahelyett, hogy beköltöznék az egyetemi kollégiumba.
A hozzá költözés egyike lett életem legmeghatározóbb döntéseinek.
Nem volt pénzem arra, hogy Budapesten a menő egyetemista életet éljem.
A szüleim éppen váltak, nem igazán tudtak támogatni, és nekem sem volt jövedelmem.
A nagyszüleim viszont ezekben az években engem és a bátyámat is nagyon komolyan támogatták.
Nem volt pénzem albérletre, ezért Pistához költöztem.
Pista az egyik multinacionális cégnél építette a karrierjét, és ez volt az első alkalom, hogy láttam valakit ténylegesen egy vállalatnál dolgozni.
Első sorból, VIP-nézetből láthattam minden egyes nap.
Pista jelenléte inspiráló volt.
Ahelyett, hogy más egyetemistákkal lógtam volna, azt láttam, hogyan építi Pista minden egyes nap a karrierprofilját.
Egymást építettük.
Ő sok mindenen ment keresztül tinédzserként, egy problémás családból jött, én pedig még mindig gyógyultam abból a szarból, amin a szüleim keresztülmentek.
Egy ponton azt mondtuk:
Miért ne beszélnénk egymással angolul?
Meg kell értened, hogy két magyar között egy ilyen ötlet szinte hallatlan.
Talán egymillióból egy.
De 20 éves koromtól kezdve az alapértelmezett beszélt nyelvem az angol lett, hogy együtt fejlődhessünk.
A magyar nyelv és kultúra iránti szeretetem viszont csak még erősebb lett, amikor 21 évesen beléptem az első irodámba.
Pista ajánlott az IBM-hez.
Az első munkatapasztalat
Az IBM-nél kezdeni valódi kulturális sokk volt.
A nyári hónapokra, amikor elvileg pihennem kellett volna az egyetemi hajtás után, úgy döntöttem, hogy elkezdek náluk dolgozni.
Ez volt az első alkalom, hogy teljes munkaidőben egy laptop előtt kellett ülnöm.
Az egész lényem tiltakozott.
Akkor azt gondoltam:
Nem tudom ezt csinálni.
Szükségem volt a pénzre és a munkatapasztalatra, ezért nem mondtam fel.
Tetszett a légkör és a kollégák is.
De valami mélyen hiányzott a lelkemnek, amit valamivel fel kellett töltenem.
Úgyhogy elkezdtem színjátszani.
21 évesen éltem át az első egzisztenciális válságomat.
Ezek a dolgok mindig nehezek voltak számomra.
Mert tényleg, mélyen törődtem azokkal a dolgokkal, amelyeket csináltam.
Éjszaka Budapest utcáin sétáltam, és azt gondoltam:
Nem.
Nem élhetem ezt az életet a következő 50 évben.
Szükségem van valamire, ami életben tartja a lelkemet.
Különben elpusztulok.
Valahogy úgy éreztem, hogy a színészet egy olyan terület, ahol soha nem volt valódi lehetőségem megmutatni magam.
Mindig sportos srác voltam, és azt gondoltam, hogy a színészet és a színház melegeknek való.
A családi értékek túl maszkulinok voltak ehhez az elképzeléshez.
Ez volt akkoriban a kisvárosi magyar valóság. Szemlélet.
De amikor bekerültem az irodába, az egész világszemléletem elkezdett átalakulni.
Nem.
Pontosan erre van szüksége a lelkemnek.
Ez volt az első felismerésem arról, hogy számomra az irodai élet egyszerűen SOHA nem lesz kielégítő.
Elmentem az első meghallgatásomra.
Ott kiabáltam.
Egy olyan magyar ember monológját mondtam, aki az első világháború után elveszítette a hegyeit. Wass Albert, izomból.
Minden energiámat beleadtam.
Nagyon rossz voltam.
De valahogy a rendezőnek tetszett az energia.
Úgyhogy felajánlott egy szerepet a darabjában.
Kis színház volt, de nekem a világot jelentette.
Emlékszem az első színházi szerepemre.
A tisztítótűz bíráját játszottam – nevezzük így.
Ítéletet kellett mondanom egy bűnöző lelke felett.
Imádtam.
Úgy éreztem, hogy ez a szerep fontos.
És óriási felelősséget éreztem azért, hogy jól adjam át.
Aztán ösztöndíjat nyertem Németországba egy szemeszterre.
Eljött az idő, hogy életemben először elhagyjam Magyarországot.
Ez az élmény olyan módokon nyitotta ki előttem a világot, amelyeket – most már látom – soha nem tudtam volna előre elképzelni.
Nehéz volt távol lenni a családtól.
Hiányoztak a szüleim.
Hiányoztak a nagyszüleim.
Hiányzott az unokaöcsém.
Nem tudtam kezelni a magányt.
Időnként nagyon depressziós voltam.
Nem tudtam jól kezelni az energiáimat.
Voltak sötét időszakaim.
A távolból meghalt egy gyerekkori barátom.
Nagyon megviselt.
Közben súlyos pollenallergiával is küzdöttem.
Ebből az élményből tanulva most már sokkal jobban tudom kezelni ezt a furcsa mentális állapotot, amikor távol vagyok az otthonomtól.
Amikor viszont visszatértem Magyarországra, Dániába terveztem menni, hogy ott végezzem el a mesterszakot.
Legalábbis az eszem ezt akarta.
A szívem viszont maradni akart.
Pista ajánlott egy másik multinacionális céghez.
Aztán végre belekerültem az első kapcsolatomba egy orosz lánnyal.
Nem tudom, valamiért a húszas éveim elejétől kezdve csak orosz partnereim voltak.
Közben továbbra is színészkedtem a színházban.
Új szerepeket kaptam.
Új közösségekbe kerültem.
Új technikákat tanultam.
A színház iránti szeretetem egyre nőtt.
Azt gondoltam:
Ha ennyire szeretem, miért ne jelentkeznék a színművészeti egyetemre?
Legalább megpróbálhatnám.
Így hétvégente drámaiskolába jártam.
Ehhez szakítottam az akkori párommal is, hogy a szabadidőmet alaposabban a színházra fordíthassam.
A cégnél senior tagja lettem a csapatnak, de a színház és a munka párhuzamosan elképesztően kimerítő volt.
Úgyhogy felmondtam, hogy a saját álmomat kövessem.
Kétszer is megbuktam a színművészeti felvételin.
Életem egyik legdepresszívebb időszaka volt.
Már nem volt munkám, mert mindent feladtam a színházért.
Vagy legalábbis akkor ezt gondoltam.
És kétségbeejtően megbuktam.
Az egyik egyetemen egyszerűen kiszórtak.
A másikon pedig egyenesen az arcomba mondták, hogy túl „civil” vagyok ehhez a szakmához.
Nagyon fájt.
A második felvételin, amikor a zsűri kiküldött a teremből, elsírtam magam.
Kétségbeesetten sírtam, mert tudtam, hogy vége az álmomnak, hogy színész legyek.
Most, visszatekintve, tudom, hogy nem akartam eléggé.
Most azt tudnám mondani, hogy a színészközösség túlságosan intenzív a személyiségemnek.
Introvertált srác voltam, és minden próba, minden előadás elképesztő mennyiségű energiát és érzelmet követelt tőlem.
A végén pedig üresnek éreztem magam.
Nem volt támogató rendszerem, amely fenntarthatóvá tette volna ezt a szintet.
Ráadásul rossz szokásaim is voltak.
Nem aludtam rendesen.
Sokat ittam.
Dohányoztam is, hogy kordában tartsam az idegeimet.
Nem volt egészséges.
A felvételi kudarca után, a nyár folyamán, egyszerűen csak az árnyéka voltam önmagamnak.
Ott hagytam a munkámat.
Elvesztettem az álmomat.
És nem jöttem rá, hogy valójában pihennem kellett volna, ahelyett hogy még jobban rákapcsolok mindenben.
Színházi szerepek.
Vállalati munka.
Ez volt a második egzisztenciális válságom.
25 éves voltam.
Hét hónap munka nélkül
Végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom a színészetet, és a vállalati karrieremre koncentrálok.
Rájöttem, hogy bár évekig könyvelőként dolgoztam, valójában meglehetősen hülye könyvelő voltam.
Vagy legalábbis képzetlen.
Így visszamentem ahhoz a céghez, amelyet a színészet miatt hagytam ott, és jelentkeztem egy számviteli mesterszakra.
Azt mondtam:
Ha nem lehetek színész – és legalábbis én akkor ezt a döntést hoztam –, akkor minden energiámat arra fogom fordítani, hogy felépítsek egy vállalati karriert.
Olyan volt, mintha kivágnék egy darabot a lelkemből, és beledobnám a tűzbe.
Azt mondtam:
Mindent beleadok.
És minden energiámat ebbe fogom tenni.
Ez egy újabb epifánia volt.
A vállalati emberré válás
Visszatértem a régi cégemhez úgy, hogy már nem volt rajtam a színészkedés súlya.
Nem voltam többé az „a színész srác”.
Inkább én lettem az a srác, akinek odaadhattál egy fontos projektet.
Még fiatal és hülye, de határozottan lelkes, és úgy néz ki, még talán végig is tudja vinni.
És így is tettem.
2017-ben Franciaországba utaztam, hogy év végi záráskor segítsek a vállalat egyik leányvállalatának.
Nem sokkal később pedig a menedzseremmel – aki később az élettársam lett – Nairobiba, Kenyába utaztam, hogy 2018 márciusában a budapesti irodának hozzunk el az afrikai ágból feladatokat.
Mivel Kenyában összejöttünk, a dolgok nagyon gyorsan bonyolulttá váltak.
Nairobiban olyan volt, mintha nászúton lennénk egy ötcsillagos szállodában, vállalati költségvetésből, miközben néha napi 14 órát dolgoztunk a negyedéves záráson.
Aztán visszatérve Budapestre szembesülnünk kellett azzal, milyen bonyolult ugyanannál a cégnél, különösen ugyanabban a csapatban együtt dolgozni.
Így jelentkeztem egy másik pozícióra egy másik vállalatnál.
Gyakorlatilag felmondtam.
Aztán a telephely vezetője marasztalt, és előléptetést, valamint fizetésemelést adott.
Megkíméllek az összes részlettől, de nagyon bonyolult időszak volt.
Rengeteget tanultam belőle.
Nem sokkal később egy fontos pozícióban találtam magam, ahol nagyjából 1500 kolléga feladatait koordináltam világszerte.
Ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan kellett szerepelnem irodai közegben.
Eleinte biztosan nem voltam jó benne.
Elutaztam Firenzébe, Olaszországba, hogy onnan hozzak vissza feladatokat.
Megszakításokkal több mint egy hónapot töltöttem ott.
Imádtam Firenzét.
A kultúráját.
A gasztronómiáját.
A történelmét.
Egy globális projektben landolni
Nem sokkal később, 27 évesen bekerültem egy globális projektbe, ahol 2019-ben évtizedes tapasztalattal rendelkező szakértőkkel dolgoztam együtt.
Ez volt az első utazásom az Egyesült Államokba.
Houston, Texas.
Két hét alatt szinte minden sporteseményt megnéztem amit meglehetett, meglátogattam a NASA központját, emellett néha hajnali 4-ig dolgoztam.
Istenem.
Még Mexikóvárosba is leugrottam hétvégére, hogy találkozzak a barátommal.
Aztán beütött a Covid.
A globális projekten olyan szakértőkkel dolgozva, akik a saját területükön elképesztően jók voltak, rájöttem, hogy képes vagyok teljesíteni.
Készen állok a teljesítésre.
Na meg arra jöttem még rá, hogy az amerikai kollégáimhoz képest alulfizetett vagyok.
Több tapasztalatuk volt.
De nekem megvolt a hajtóerőm, és készen álltam keményen dolgozni érte.
Ekkor gondoltam először arra, hogy valójában külföldön is dolgozhatnék.
Nem azért, mert feltétlenül akartam.
Hanem mert igazságtalannak éreztem, hogy mennyi energiát fektettem a munkámba, és ehhez képest milyen kevés volt a hozadék.
Aztán keményen beütött a Covid.
Lezárások.
Nem láthattam a családomat.
A nagyszüleimet.
A szüleimet.
Miközben szerettem Magyarországon élni és dolgozni, gyakorlatilag két műszakot vittem.
A malajziai menedzseremnek és annak a projektmenedzsernek dolgoztam, akivel az Egyesült Államokban dolgoztam.
Így kora reggel kezdtem, és néha hajnali 1–2-ig dolgoztam.
Mindemellett a számviteli mesterszakomat is befejeztem.
Kezdtem elérni a fizikai és mentális határaimat.
Költözés Németországba
Egy ponton azt mondtam:
Elég volt. És, hogy készen állok.
Készen állok a költözésre.
Az akkori párom is egyetértett.
Szerette volna látni Európa más részeit.
Megpályáztam az első nagy tech-es pozíciót, amit találtam.
Végigmentem a számtalan interjún.
És bekerültem.
Ez egy közös projekt volt.
Az övé és az enyém.
Esténként a parkokban együtt készültünk az interjúkra.
Ő számtalan kérdést tett fel, én pedig gyakoroltam, hogy magabiztosan tudjak válaszolni.
Ezt egy hónapon keresztül csináltuk.
Felépítettem egy teljes, 40 oldalas playbookot arról, hogyan lehet bekerülni a big tech világába.
És sikerült.
Nagyon boldogok voltunk.
Tényleg egy új fejezetet jelentett az életünkben.
Így lettem Németországban, az Amazonnál dolgozó pénzügyi kontroller.
A Németországba költözés nem ment zökkenőmentesen a Covid miatt, de az exemmel minden egyes helyzetben képesek voltunk konstruktívan gondolkodni és megoldást találni.
Mindketten megoldásorientáltak voltunk, ő pedig valódi problémamegoldó.
Így együtt mentünk végig a költözés minden kihívásán és akadályán.
Egy megjegyzés a Covidról és az idősekről
Ha már itt vagyok, szeretném elmondani, hogy a Covid méltatlan körülményeket teremtett az idősek számára.
Közép-Európában az idősek örömének jelentős része abból fakad, hogy láthatják a szeretteiket.
Nincs akkora megtakarításuk, hogy a nyugdíjas éveikben magas életszínvonalat tartsanak fenn.
A mai napig rosszul érzem magam és amiatt, és méltatlannak tartom, hogy a nagyapám nem kapott lehetőséget egy egyszerű orvosi vizsgálatra, amely megmenthette volna az életét, mert a helyi kórház tele volt Covid-betegekkel.
Felépítettük az életünket Németországban.
És elértem a csúcsot könyvelőként egy európai Amazon-központban.
Az első év nehéz volt.
Azt hittem, addigra sok mindent tudok a számvitelről.
Kiderült, hogy ennek pont az ellenkezője igaz.
Hülye voltam.
Az Amazon egy hatalmas vállalat volt, és teljesen más léptékben működött.
Mindent, amit az ügyfélszerződések, beszerzések, bevételek, beruházások, működési kiadások stb. terén csináltunk, gyakorlatilag két nagyságrenddel volt nagyobb a korábbi cégem számaihoz képest.
Hosszú időbe telt, mire felzárkóztam.
Az akkori párom pedig tartotta bennem a lelket.
Míg Budapesten ő volt az első sorban, Németországban nekem kellett átvennem a kormányt és ragyognom.
Az első két év így főként arról szólt, hogy megszokjam a vállalat tempóját és léptékét.
A harmadik évben végre levegőt vehettem és felzárkózhattam.
Megszereztem az első előléptetésemet.
Aztán a negyedik évben minden összeomlott.
Ekkor ütött be a harmadik egzisztenciális válságom, amelyről már részletesebben írtam a korábbi blogposztban.
Addigra azonban elképesztően kényelmes életem volt Németországban.
Az egyetlen probléma az volt, hogy kiégtem.
Nem ettem cukrot.
Nem ittam alkoholt.
A Whoop karkötő mérte a napi kalóriaégetésemet, azt, hogy hány órát aludtam, egy másik alkalmazás pedig a napi kalóriabevitelemet.
Mindent eltávolítottam az életemből, ami egy kis örömöt adott.
Alig találkoztam a családommal és a barátaimmal.
És nem tudtam pihentetni az agyam, mert…
Nos, mert a pihenés egyszerűen nem lett volna produktív.
Feláldoztam az életemet a produktivitás oltárán.
Rájöttem, hogy mindent feladtam a teljesítményért.
És minél képzettebb közösségekbe kerültem, annál versengőbbé váltam.
Ez soha nem változott igazán.
A hajtóerő mindig ott volt.
Aztán már ott is ki akartam emelkedni.
De ezt csak akkor tudod megtenni, ha még keményebben dolgozol.
Egy szuperkompetitív környezetben pedig ez valójában azt jelenti, hogy háromszor vagy négyszer annyi energiát fektetsz bele.
Szóval ki voltam valójában, mielőtt elindultam?
Egy versengő, keményen dolgozó srác, aki komolyan vette az életet, aki mindig ott volt a családjának, mindig ott volt a kollégáinak, mindig ott volt a párjának.
És amikor azt mondom, hogy jelen voltam, nem azt értem, hogy fizikailag mindig jelen voltam.
Hanem legalább az alkalmakra megpróbáltam hazamenni.
Kialakítottam egy rutint, hogy Németországból minden egyes alkalomra hazautazzak:
Húsvét.
Nyári szünet.
Mindenszentek.
Karácsony.
Beültem az autóba, és tíz órát vezettem, hogy hazajussak.
Volt erre egy kialakított rendszerem, hogy évente legalább 20–30 napot otthon töltsek.
Legalább addig, amíg a vállalati szabályzatok ezt lehetővé tették.
Ki voltam?
Legalább hetente egyszer megnéztem Szoboszlai meccseit.
És azért mondom Szoboszlait, mert teljesen mindegy volt, hogy Lipcsében vagy Liverpoolban játszott.
A csapat nem számított.
Szoboszlai Németországba, Ausztriából Lipcsébe igazolt nagyjából akkor, amikor én Münchenbe költöztem, így inspirációként tekintettem rá.
Egy hosszú sérülésből lábadozott, és akkor még az sem volt biztos, hogy ugyanazzal az intenzitással tud visszatérni és bekerülni a Leipzig kezdőcsapatába.
Aztán láttam, ahogy előrelép.
És azt gondoltam:
Ha ő meg tudja csinálni, én is meg tudom.
Szoboszlai meccseinek nézése szent dolog volt számomra.
Nem számított, milyen volt a heti időbeosztásom.
Szoboszlai mindig elsőbbséget élvezett.
Megvolt (megvan) a lipcsei, majd később Liverpool-meze.
Azt hiszem, soha nem hagytam ki meccset, hacsak nem volt valami igazán fontos dolgom.
Most is nézem, amikor tudom, miközben úton vagyok.
Volt egy biciklim, és Münchenben maximálisan kihasználtam.
Naponta legalább 12 kilométert tekertem munkába és vissza.
Valamiféle hardcore biciklis lettem.
Nem számított, hogy esett vagy havazott.
Mindig bicikliztem.
Volt egy gyönyörű SUV-nk, és hétvégente meglátogattuk az Alpokat.
A túrázás rituálévá vált.
Ott vezettük le a heti gőzt.
Egyszer nyáron, miközben a radaralkalmazást néztük, láttuk, hogy egy hatalmas vihar tart felénk.
Először nem vettük komolyan.
Aztán elkezdtünk visszafelé sétálni a túráról, mert már elértük a hegycsúcsot.
Ahogy egyre közelebb ért, éreztük, hogy valami nincs rendben.
És elkezdtünk futni.
Az utolsó 30 méteren már sprinteltünk, hogy visszaérjünk az autóhoz.
Az első jégdarabok mellettem estek le.
Akkorák voltak, mint az öklöm.
Épp csak annyi időnk volt, hogy beugorjunk az autóba.
Aztán a jég úgy kezdett hullani az égből, mintha gránátok lennének.
BAMM. BAMM. BAMM. BAMM. BAMM. BAMM.
Két percig – ami talán életem leghosszabb két perce volt – semmit sem láttunk.
A jég olyan hangosan verte az autót, mintha egy csatatér közepén ülnénk, és várnánk a végső pillanatot.
Aztán rájöttem, hogy fák vannak előttünk a parkolóban.
És el kell mozdítanom az autót, mert bármelyik pillanatban ránk dőlhetnek.
Az exem sikított.
Én is mocskosul féltem.
Lassan tudtam tolatni az autóval, de továbbra sem láttam semmit.
Egymást sem hallottuk, mert a jég kalapácsként verte az autó egész karosszériáját.
Körülbelül tíz perc múlva elállt a jég, és végre kiszállhattunk megnézni a károkat.
Az autón körülbelül 300 horpadás volt.
És szerencsénk volt.
Ahogy keresztülhajtottunk a német alpesi falvakon, a legtöbb autónak be volt törve az ablaka.
A házak tetején és ablakain lyukak voltak.
A teljes kár elképesztő volt.
A biztosító elvitte az autónkat.
És ezzel nem volt többé autónk.
Újat akartunk venni.
A párom BMW SUV-t akart.
Nekem ugyanaz a Volkswagen is megfelelt volna.
Ez volt az első alkalom, amikor komolyan arra gondoltam, hogy az életünk problémái első világbeli problémákká váltak.
Egy BMW kétségtelenül jót tett volna az egómnak.
De közben azt éreztem, hogy ezek a vásárlások valami olyasmit próbálnak betölteni, ami mélyen, alapvetően hiányzik az életemből.
Tüzet akartam. Kalandot akartam. Akciót akartam.
Nem hideg fémet.
Az életem sterillé vált.
És azt gondoltam, hogy mindent elértem.
Mi mást érhetne még el egy fiatal srác Magyarországról, aki egy müncheni big-tech központban dolgozik?
Lehettél volna people manager.
Vezethettél volna még nagyobb hatású projekteket.
Átköltözhettél volna más központokba.
Talán Seattle-be, hogy még magasabb szintre emeld a játékot.
Egy ponton úgy éreztem, elértem az üvegplafont a nyelvi akadályok miatt.
De még inkább azért, mert soha nem ástam igazán mélyre a számvitelben.
Hiányzott a nemzetközi oktatási háttér.
És a kérdések csak jöttek belülről.
Tényleg ezt akarod?
Mélyen, igazán?
Kit építesz?
Kinek próbálsz bizonyítani?
Mit próbálsz bizonyítani?
Miért ég benned ez az üzemanyag, ami folyamatosan előre akar lökni olyan irányokba, amelyekben még te sem vagy biztos?
Miben vagy biztos?
Az egyik legerősebb anekdota, amellyel találkoztam, Stephen Covey A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása című könyvéből származott.
Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, volt benne egy rész a „Kezdd a vég céllal a fejedben” gondolatáról.
Az anekdota egy kéményseprőről szólt, aki a ház aljára támasztja a létráját, hogy gyorsan felmásszon rajta, majd amikor felért rájön, hogy a létra mindvégig a rossz házfalhoz volt támasztva.
Amikor ezt az anekdotát olvastam, éppen fürödtem egy kosárlabdameccs után.
Mivel kérdéseim voltak a kapcsolatommal és az életutammal kapcsolatban, elkezdett járni az agyam.
Elképesztően keményen dolgozom.
Megpróbálok a világ leghatékonyabb embere lenni.
A produktivitás köré építem az életemet.
De ez egyáltalán hatékony az életem szempontjából?
Jó irányba megyek?
A különleges kapcsolatom a pénzzel már egészen fiatalon kialakult.
Amikor pénzt kaptam a nagyszüleimtől, mondjuk húsvétkor vagy születésnapon, nagyon gondosan gyűjtöttem.
Néha elővettem a kis pénztárcámat, amelyben tartottam, és csak szórakozásból megszámoltam.
Így már egészen fiatalon volt pénzem, amit soha igazán nem költöttem el.
Ez a kapcsolat idővel egyre erősebb lett.
Ahogy egyre több megtakarításom lett, havi megtakarítási célokat állítottam magam elé.
Soha nem számoltam utána pontosan, de azt hiszem, az exemmel együtt Nyugat-Európában a felső 20%-ba tartozó keresők voltunk.
Nem Magyarországról beszélek.
Inkább Németországról vagy az Egyesült Királyságról.
Nem voltunk elképesztően gazdagok.
De havonta jelentős megtakarítást tudtunk felépíteni.
Soha nem költöttünk észszerűtlenül, így folyamatosan félretettünk.
Németországban ennek a célnak az elérése valahogy mérgezővé tette ezt a kapcsolatot.
Minden hónapban összeszedtem az összes kiadást az én és az exem bankszámláinak Excel-tábláiból.
Összesítettem őket.
Átnéztem minden egyes tranzakciót.
Kategóriákba soroltam őket.
Pivot táblákat készítettem.
Megnéztem, mire költöttük a legtöbbet.
Ez volt minden hónapban a kapcsolatunk legfeszültebb pillanata.
Mert valahányszor végigmentem a költéseken, elkezdett felszökni a vérnyomásom.
Miért kellett ennyi étterembe mennünk?
Mi ez a költség itt?
Ez a tranzakció egy outlier, nem tudom kategorizálni.
Meg tudod nézni a Google Mapsen, hogy hol volt ez a hely?
Ez egy benzinkút?
És ez így ment az utolsó tranzakcióig.
Aztán elkezdtünk veszekedni.
Most, hogy ezt leírom, viccesnek tűnik.
De akkoriban néha napokig nem tudtunk feloldani egy ilyen feszült helyzetet.
Ez is része annak, hogy nagyon óvatos vagyok, amikor a következő kapcsolatba lépek.
Mert tudom, hogy pokollá tudom tenni a másik ember életét.
És őszintén szólva másképp nem is csinálnám.
Mert ha bizonyos célokat el akarsz érni az életedben, a kontroll gyakorlatilag az egyetlen út.
Első világbeli problémák
Egy ponton elkezdtem úgy érezni, hogy az életem egy futópad lett.
Mindenkit magam körül igyekeztem boldoggá tenni.
De nekem valójában soha nem volt lehetőségem megtölteni a saját poharamat.
Nem voltam boldog a kapcsolatban.
Nem láttam, hogy közös jövőnk lenne.
És azt is éreztem, hogy a cégnél és Németországban elértem a saját személyes céljaimat.
Ideje volt továbblépni.
Közben azt is éreztem, hogy kívülről befelé éltem.
Ez alatt azt értem, hogy olyan életet éltem, amelyben a környezetem húzott engem, mint egy marionettbábot a zsinórokon.
És már nem számított, hogy én valójában mit akarok.
Belülről kifelé akartam élni.
Olyan dolgokat akartam csinálni.
Egyszerű dolgokat.
Amelyeket tényleg én akartam.
Körülbelül hét éve nem játszottam számítógépen.
Hét éve nem dohányoztam.
Nem csináltam semmit, amit a széles közönség önpusztítónak tartana.
De amelyek valójában valahol mélyen szolgálják a belső gyerekedet.
És amelyek a személyiséged részei.
Újra azt a gyereket akartam szolgálni, aki valaha voltam.
És ugyanazzal a kíváncsisággal akartam nézni az életet.
Kicsit elbuktam ennek a blogposztnak a megírásában.
Kiderült, hogy még mindig jó diák vagyok, mert egy elképesztően hosszú, részletes listát adtam arról, hogy valójában ki voltam a kezdetektől.
De talán most már jobb képet kaptál rólam.
Messze nem tökéletes.
Messze nem teljes.
De remélem, segít megérteni a motivációimat.
Próbáljuk meg összefoglalni:
- A versengés és az átlag fölé emelkedés vágya, annak ellenére, hogy átlagos képességeim voltak, mindig is vezető motiváció volt az életemben, és egy ponton ez kezdett visszaütni rám.
- Az oktatás, a munkahely és a kapcsolat eszközöket adtak a kezembe, hogy tovább bővítsem az eszköztáramat, és még jobban felfedezzem a világot.
- A németországi és vállalati céljaim és határaim elérése ráébresztett arra, hogy nem az számít, mások hogyan látnak engem, hanem az, hogy én hogyan látom saját magamat.
Határozottan feladtam a kényelmet.
A presztízst.
A címet.
A pénzt.
Az anyagi dolgokat.
De perspektívát nyertem.
Megkaptam a lehetőséget, hogy én döntsem el, valójában mit akarok az élettől.
- Mivel mindig keményen dolgoztam, úgy éreztem, legalább azt megérdemlem, hogy én dönthessem el, mit akarok kezdeni az életemmel.
Azt hiszem, ez azoknak a kiváltsága, akik hajlandók extra munkát beletenni.
És ehhez nem kell nagyvállalatoknál dolgoznod.
Megteheted szerény módon is, a legegyszerűbb dolgokon keresztül.
Úgy, hogy kontrollod van a saját életed felett.
Ez lesz többé-kevésbé a harmadik YouTube-epizód anyaga.
Let’s goooo.
