Tegnap éppen Bermuda felé tartottam Miamiból, nagyjából 10 000 méterrel a tenger felett, és meglehetősen kusza gondolatok kavarogtak bennem ezzel az utazással kapcsolatban.
Erik tanított nekem egy indián mondást, amit még mexikói stoppolásai idején tanult:
„Ne utazz gyorsabban, mint ahogy a lelked követni tud.”
Mostanában úgy érzem, hogy fénysebességgel utazom, és nehezemre esik utolérni magam.
Sam két napja indult el a St Martin-ról vissza Európába, Erik pedig tegnap hagyta el a szigetet – két különböző hajóval Európa felé. Én pedig, ahogy most áll a helyzet, Amerikában maradok.
Ez tényleg egy fejezet végét és egy új kezdetét jelenti.
Azt hiszem, mostanra sikerült feldolgoznom, hogy külön utakon folytatjuk. Erről már írtam részletesebben egy korábbi bejegyzésben, és az biztos, hogy időbe telt, mire a dolgok a helyükre kerültek bennem.
Kár, hogy nem írok többet erre a blogra, de amikor van időm, próbálok energiát tenni az írásba. Ehhez viszont nyugodt elme és nyugodt környezet kell.
Nekem ez egyfajta meditáció. Egy vallomás, amihez tér és idő szükséges.
Ez a bejegyzés arról fog szólni, miért döntöttem úgy, hogy – legalább egy időre – felhagyok a „repülésmentes” utazási móddal.
És arról is, hogyan változtatta ez meg azt, ahogyan a további utazásomra tekintek.
Csak iszom a kávémat
Egy hosszú hajú, jó kiállású, nagyjából velem egykorú srác lépett mellém a Lagoonies nevű tengerészbárban St. Maarten szigetén.
A reggeli kávémat ittam és naplót írtam, úgyhogy nem igazán foglalkoztam vele.
Kicsit titokzatosnak, félénknek, vagy egyszerűen csak udvariasan visszafogottnak tűnt.
Már egy ideje a bárban üldögélt, és úgy látszott, keres valamit. Amikor a kasszához lépett fizetni, és látta, hogy a vitorlás képesítéseimről írok, végül megkérdezte:
„Munkát keresel?”
Kissé meglepett a kérdés, főleg mert inkább tűnt velem egykorú srácnak, mint valami főnöknek.
„Persze. Miért ne?”
Bemutatkozott. Santiago volt, Spanyolországból.
A hajójavító műhelyben végzett munkám néhány héttel korábban véget ért, a pénzforrásaim pedig rohamosan apadtak, úgyhogy bármilyen bevétel ígéretesen hangzott.
„A te hajód?” – kérdeztem.
Nem.
„Én vagyok a kapitány.”
Egy fiatal kapitány.
Ritka, mint a fekete hattyú – gondoltam.
Amikor megkérdeztem, mekkora a hajó, azt hiszem, félreértettem a válaszát.
Valami 40–45 láb körülit hallottam. Hogy legyen viszonyítási alap: egy 40 lábas hajó nagyjából 12 méter hosszú, Erik hajója pedig 32 láb, vagyis valamivel több mint 9 méter.
Két másik napibérest is keresett, én pedig azon gondolkodtam:
Mi a fenének kell három ember egy 45 lábas hajóra? Egynek, maximum kettőnek bőven elégnek kellene lennie.
De akkor még nem igazán érdekelt.
„Fizetnek érte?”
„Igen.”
És a szám, amit mondott, több mint ígéretes volt.
Szerzői adalék 2026 Szept 12: napi 150 dollárt, akkori árfolyamon nagyjából 50 ezer forintot kerestem a hajón végül, kb egy hónapon keresztül. Ami azért elég jó, mert közben nincsenek kiadásaid. Nem kell szállásért, kajáért fizetni. Cserébe nincs életed és elég stresszes a meló.
Majdnem kétszer annyi, mint amennyit a hajójavítással kerestem.
Kezdett érdekessé válni a projekt.
Ugyanakkor a hajóiparban hamar megtanulod, hogy addig nem lehetsz biztos benne, hogy egy hajón dolgozol, amíg ténylegesen rá nem léptél a fedélzetére.
Úgyhogy óvatosan fogadtam el az ajánlatot.
Majd meglátjuk, amikor a hajón leszek.
Ikigai
Másnap, amikor ugyanannál a bárnál felvett a dingijével (motoros gumicsónak), rájöttem, hogy már találkoztunk.
Néhány héttel korábban beugrott Shrimpy’s-be, abba a hostelbe, ahol Sammel laktam egy emeletes ágyon, az igazi luxus és bőség jegyében. Remélem a szarkazmus átjön.
Shrimpy’s egyébként nem csak hostel. Egyben mosoda, tengerészeknek szánt használtbolt és műhely is – egy igazi tengerészszalon.
Nekünk, Samnek és nekem ez remek lehetőséget adott arra, hogy találkozzunk más tengerészekkel, akik éppen megérkeztek a szigetre, vagy már egy ideje ott éltek.
A dingijét – ami egyébként magának a hajónak a neve után kapta a nevét – Ikigainak hívták.
Még akkor, amikor a Shrimpy’s pontonján üldögéltünk, és Santiago (a kapitány) a mosodai dolgait intézte, meg is jegyeztem:
„Gyönyörű név egy hajónak.”
Az Ikigai egy japán kifejezés, és nagyjából azt a „miértet” jelenti, amiért reggel felkelsz.
Egy olyan tevékenység, amelyben találkozik az életcél, a társadalomhoz való értékteremtő hozzájárulás és a flow állapota.
Az ikigait gyakran hozzák összefüggésbe Japán úgynevezett kék zónáival is, ahol az idősek még kilencvenéves koruk körül is aktívak maradnak, dolgoznak és hozzájárulnak a közösségi élethez.
Santiago elképesztő magabiztossággal vezette a dingit (ekkora hajóknál tender a neve). A 60 lóerős, négyütemű motor úgy száguldott végig a St. Maarten-i lagúnán, mint egy Ferrari.
A sapkámat a kezemmel kellett lefognom, hogy a menetszél le ne vigye.
Négyen mentünk a hajóhoz: Santiago, én, valamint két másik napimunkás, az Ausztrál Toby és a wales-i Kieghley.
A hajó már távolról is nagyobbnak tűnt 45 lábnál.
Ahogy közeledtünk, Toby, az ausztrál srác megkérdezte:
„Mekkora is ez a hajó?”
Santiago pedig most már minden félreértést kizárva válaszolt:
„84 láb.”
Bazdmeg.
Ez mocskosul nagy. Gondoltam elismerőleg.
Inkább rendes hajónak, mint vitorlásnak tűnik – gondoltam.
Ahogy közeledtünk, egyre nagyobbnak látszott.
Amikor felléptem a fedélzetre, teljesen lenyűgözött a hajó kialakítása.
„Ez kétségtelenül a legszebb hajó, amire valaha felléptem.”
Egy 84 lábas vitorlás volt.
És úgy nézett ki, mint valami csoda.
A munkánk egyszerű volt: le kellett súrolnunk a teakfa fedélzetre rakódott koszt, valamint kívülről felpolírozni a rozsdamentes acélt és a gélt.
Tipikus napibéres-meló.
A hajót egyszerűen ragyogóvá kellett varázsolnunk.
Az ajánlat
A munka simán ment, jó hangulat volt a fedélzeten.
A tulajdonos, egy Arnoud nevű holland úriember szintén a hajón volt, de nem sokkal később elmentek vízisíelni.
Gazdag ember létére már az első pillanattól kezdve figyelmes és udvarias volt velünk.
Később munka után néhányszor beszélgettünk bárokban, és úgy tűnt, őszintén érdekli a történetünk.
Az első fél nap után, ebédidőben Santiago félrehívott minket.
„Srácok, legénységet keresek, hogy elvigyük ezt a hajót St. Maartenről Newportba (New York mellett található, Rhode Island egyik legfontosabb kikötője).
Az útvonal Bermudán és New Yorkon keresztül vezet, a végállomás Newport.
Készítünk majd néhány fotót a Szabadság-szobor előtt a hajóval.
Fizetett munka.
Egy embernek tudok teljes fizetést adni. Ha többen jöttök, természetesen jöhettek, de a fizetés megoszlik a legénység között.
Amikor megérkezünk Newportba, vissza tudlak repíteni titeket.”
Felcsillant a szemünk.
Szóval így működnek ezen a szinten a dolgok.
Az egész elképesztően izgalmasnak hangzott.
Pénzügyileg viszont csak akkor érte volna meg igazán, ha egyedül csatlakozom.
Tobynak és Kieghleynek ugyanis stabilabb munkája volt a szigeten, így ők nagyjából kizárták, hogy otthagyják azt.
Pedig szerettem volna, ha ők is jönnek.
Sokkal jobb móka lett volna együtt menni – függetlenül a pénztől.
De végül úgy nézett ki, hogy nekem kell csatlakoznom Santiagóhoz és az Ikigaihoz.
Útkereszteződés
„Viszont B1/B2 vízum kell ahhoz, hogy csatlakozz a hajóhoz. Az ESTA nem elég. (Az ESTA az Uniós civil engedély az USA-ba belépésre)
St. Maartenen nincs amerikai nagykövetség, úgyhogy minél hamarabb át kell repülnöd egy másik szigetre a vízuminterjú miatt.
Trinidad, Dominikai Köztársaság vagy Barbados.
Én Trinidadon csináltam, teljesen simán ment.”
„Hűha.”
Ez komoly.
Várjunk egy pillanatot.
Ez bizony komoly dilemma.
Ez egy nagy pofon. Ehhez fel kell adnom a „repülésmentes” utazási projektemet.
Ráadásul rossz irányba is megy.
A szobában viszont annyira vibrált az energia, és annyira pozitív volt a hangulat, hogy azt gondoltam:
„Megcsinálom.”
Már átkeltem egy óceánon.
Körülbelül 9000 kilométert utaztam repülés nélkül.
Éltem stoppolós táborokban.
Másfél hónapot töltöttem a tengeren.
Ez már egy elég komoly kezdet volt.
De amikor egy lehetőség kopogtat az ajtódon, nem én leszek az, aki elutasítja.
Még ha ez egy centivel sem visz közelebb a valódi célomhoz, Patagóniához.
Végül is visszamehetek St. Martinra, és folytathatom az utat hajókkal.
És ez az élmény talán később még több „repülésmentes” projekt ajtaját nyithatja ki előttem.
Nem gondolkodtam tovább.
Készen álltam.
Kitöltöttem a B1/B2 vízumhoz szükséges jelentkezést, egy elég jól felépített háttértörténettel.
A B1/B2 vízumra azért van szükség, hogy az amerikai vizekre beléphess hajóval.
Repülővel egy európai uniós állampolgárnak elég lenne az ESTA.
Már egy ideje gondolkodtam azon, hogy megszerzem a B1/B2-t, mert így akár amerikai vizeken is dolgozhatné vitorlásokon, pénzt kereshetnék és közben még több hajózási tapasztalatot szerezhetnék.
Így az egész egy win-win helyzetnek tűnt.
Pontosan annak a gondolatnak a megvalósulása, ami eredetileg is a fejemben volt.
És végre Trinidadot is láthatom.
Fabióval és Leannával (2 stoppos barát, akiket a Kanári-szigeteken ismertem meg, ők Trinidadban éltek) még Las Palmasban találkoztam, és Trinidad azóta ott motoszkált a fejemben.
Több mint két hónapja nem mozdultam el St. Martin/Maartenről.
Ideje volt végre meghúzni a ravaszt valamire.
Túlságosan kényelmes lettem a szigeten.
Kezdtem kialakítani egy utazásmentes életet.
Úgyhogy azt mondtam:
„Gyerünk.”
Mentális felkészülés
Azóta a hajó elindult St. Maartenről Bermuda felé, én pedig Miamin keresztül repülök utána.
Ez az első igazi megbízásom vitorlázóként.
Legénységi tagként segítek eljuttatni az Ikigait New Yorkba, onnan pedig tovább Newportba, ahol a hajó részt vesz egy nyugatról keletre tartó Atlanti-óceáni átkelési versenyen.
Egyrészt izgatott vagyok a lehetőség miatt, ami megtalált, és azért a bizalomért is, amit Santiagótól és az Ikigai csapatától kaptam annak ellenére, hogy alig vannak képesítéseim.
Másrészt tudom, hogy a hajón egy teljesen más szintű jelenlétre lesz szükség tőlem.
Több mint két hónapja nem vitorláztam.
A vitorlázóizmok pedig könnyen berozsdásodnak.
Hogyan viselkedsz a fedélzeten?
Mire kell figyelned?
Hogyan tartod formában a testedet és az elmédet?
Ezek mind a tengeri élet részei.
Másfél hónapot töltöttem Erik hajóján az Atlanti-óceán átkelésével, de ez a méret már teljesen más kategória.
Egy nyílt tengeren közlekedő vitorlás önmagában is halálos fegyver.
És ebbe még bele sem számoltuk a tengert, ahol rengeteg dolog romolhat el vagy mehet félre.
A kötelek és csörlőkötelek le tudják vágni az ujjadat vagy akár a kezedet.
A bum pedig szét tudja verni a fejedet.
Ez nem vicc.
Egy másik stoppoló lány például nemrég kénytelen volt befejezni az útját, miután egy genovakötél megsebesítette a kezét és kificamította a csuklóját.
Miközben ezt írom, már a második műtétjén esik át.
A legjobbakat kívánom neki a gyógyulásához.
Newport lehetőséget ad arra, hogy betekintést nyerjek a profi, versenyvitorlázás világba.
Én erre az útra, annak a hat hónapnyi kitartásnak a gyümölcseként tekintek, amelyet az első vitorlásórám óta beletettem ebbe a folyamatba.
Akkor még Gibraltáron voltam, tavaly decemberben.
Onnan kezdve hajókat stoppoltam Európában, hogy átkelhessek az Atlanti-óceánon.
Erikkel dolgoztam a fedélzeten, hogy biztonságosan eljuttassuk a hajóját Amerikába.
A Karib-térségben napibéresként dolgoztam, hogy fenn tudjam tartani az utazást, miközben egyre többet tanultam a hajózás világáról.
Közben pedig az is vonzott, hogy új helyre érkezem, és ott újra szembenézek az ismeretlennel.
Egy igazi utazói kihívás.
Ezt egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Az utazási terv átalakulása
A „repülésmentes” utazási projektem ekkorra kezdett valami mássá alakulni.
És ezt fontos kiemelni.
Mert annak, hogy eredetileg át akartam kelni az óceánon, majd repülés nélkül egészen Patagóniáig eljutni, részben félelem és szorongás volt a motorja.
Szorongás a bolygó jövője miatt.
Környezeti szorongás.
Háborús szorongás.
A mesterséges intelligencia miatti szorongás.
És az a félelem, hogy vajon képes leszek-e egyszer majd fényesebb jövőt biztosítani a saját gyerekeimnek, mint amilyen az enyém volt.
És közben az is felmerült bennem:
Egyáltalán etikus-e saját gyereket vállalni egy majdnem nyolcmilliárd ember által lakott bolygón?
Nem lenne etikusabb inkább választani egyet azok közül, akik már itt vannak, és jobb életet adni nekik?
Erről most nem akarok túl részletesen írni.
Remélem, egyszer eljutok oda, hogy egy másik bejegyzésben rendesen kibontsam ezt a gondolatot.
De elkezdtem azon gondolkodni:
Ha ez már nem egy „repülésmentes” projekt, akkor valójában mi ez?
Nem kizárólag a saját szórakozásom miatt indultam el.
Fontos része volt annak, hogy valamilyen egészséges kiutat találjak a fent említett szorongásokból.
Közben pedig szerettem volna tanulni azoktól a teljesen különböző hátterű emberektől, akikkel egy ilyen utazás során találkozhatsz.
És nem utolsósorban változatos tapasztalatokat akartam szerezni azokból a helyzetekből, amelyek véletlenszerűen alakulhatnak ki egy ilyen út közben.
Akkor ez azt jelenti, hogy ezek közül néhány szorongás idővel feloldódott?
És hogy most már megengedem magamnak a repülést?
Fogalmam sincs.
El sem tudtam volna képzelni, hogy Európából Amerikába repülök.
De ki tudja?
Talán ha nem lett volna olyan szerencsém, hogy megismerem Eriket, előbb-utóbb meggondoltam volna magam, és mégis repülőre szállok.
Egy spirituális utazás az álmok és az áramlás (a flow) követésével
Ezen a ponton újra kell kereteznem az utazásom indítékait.
Ennek valamivel többnek kell lennie, mint egy egyszerű „repülésmentes” utazási projekt.
És a „puszta szerencsét” is másképp kell értelmeznem.
Valami olyasmiként, ami jobban megragadja azoknak az embereknek és helyzeteknek a lényegét, akikkel útközben találkoztam.
Hiszek abban, hogy az emberek, akikkel találkoztam, és a helyzetek, amelyeken keresztülmentem, nem pusztán a véletlen művei voltak.
Inkább valamiféle pokerasztalnak érzem, ahol az univerzum furcsa módon osztotta nekem a lapokat.
Nevezhetjük egy isteninek ható élmény megnyilvánulásának is.
És csak azért működött, mert mélyen hittem a folyamatban.
Hit nélkül már az első naptól kudarcra lett volna ítélve.
Mielőtt elindultam, mély bizonytalanságokkal küzdöttem azzal kapcsolatban, hogy a külső elvárások mennyire nem találkoztak azzal, amit én szerettem volna.
Anyám azt akarta, hogy telepedjek le, találjak munkát, és éljek normális életet.
Én pedig egyiket sem akartam.
Egyszerűen nem ment.
Képtelen voltam rá.
Azt hiszem, egy ilyen utazás valójában másképp nem is működik.
Elég erős okod kell, hogy legyen arra, hogy el tudj szakadni azoktól, akiket szeretsz, és idegen emberekben, valamint extrém helyzetekben keress megváltást.
Paulo Coelho Az alkimista című könyve mély benyomást tett rám.
Közvetlenül az utazásom előtt olvastam.
Santiago útja pontosan az volt, amire én is vágytam.
Furcsa helyzetekbe kerülni, amelyeket meg kell oldanom.
Kitartással, hittel és megfelelő szándékkal átjutni a nehézségeken.
Egy olyan erős álmot követni, amelyért érdemes küzdeni.
Én pedig ezt az álmot azzal teremtettem meg, hogy ráböktem Patagóniára a térképen.
Az utazás elején annyira egyedül éreztem magam ebben az egészben, hogy nem maradt más, mint segítségért imádkozni.
Korábban soha nem vitorláztam.
Kezdésként még a ChatGPT-től is megkérdeztem, mit kellene csinálnom.
Nem viccelek.
Beléptem néhány Facebook-csoportba, hogy megnézzem, kik azok, akik óceánokat akarnak átszelni, mert fogalmam sem volt arról, hogyan kellene egyáltalán elkezdenem gondolkodni erről az egész folyamatról.
Aztán megláttam Marcin, egy lengyel stoppoló (az angol hitchhiker-ként hivatkozik a stopposokra) bejegyzését.
Akkor éppen a La Linea-i stoppos táborban ült Spanyolországban, és hajót keresett, hogy átkeljen a tengeren.
Valahogy megláttam az embert a Facebook posztja mögött. Szimpatizáltam vele.
Ő is éppen otthagyta a szoftverfejlesztői munkáját, hogy utazzon.
Írtam neki WhatsAppon.
Válaszolt.
Hat hónappal később, pont tegnap beszéltünk telefonon.
Ő Medellínből, egy kolumbiai hostelből hívott.
Szerzői adalék, 2026 Szept 12: Ha olvasod ezt a blogot, minden tiszteletem a tiéd és megérdemled, hogy tudd, jelenleg pont ebben a hostelben tartózkodom. Itt élek és dolgozok jelenleg. Ezt azért emelem ki, mert valójában csak a legszűkebb köröm tudja, hol vagyok jelenleg.
Oda is hajókat stoppolva jutott el az Atlanti-óceánon és a Karib-térségen keresztül.
La Lineában egy hónapnyi sikertelen hajókeresés után már éppen feladni készült.
Aznap reggel viszont kapott egy üzenetet egy lengyelországi tengerésztől.
Felkerült egy regattahajóra, amely átkelt az óceánon.
Versenytempóban.
Én pedig most Bermudán ülök, és arra várok, hogy megérkezzen a hajóm, hogy megkezdhessem az első megbízásomat vitorlás legénységi tagként.
Ha ez nem egy álom megnyilvánulása és megvalósulása, akkor mi az?
Persze minden egyes tapasztalat mögött volt valamilyen befektetés és áldozat.
Kívülről talán minden ragyogónak és csodálatosnak tűnik.
De utazóként rengeteg dologgal kell megküzdened.
Mondok néhány példát.
Kétségbeesetten szerettem volna úgy átkelni az óceánon, hogy valaki megtanítson vitorlázni.
Mielőtt elindultam, romantizáltam a hatvanas évekbeli és még korábbi vitorlázást, Chichestert és Moitessiert.
Aztán „puszta szerencséből” megismertem Eriket, akinek szintén Slocum és Moitessier voltak a vitorlázási hősei.
Szerzői adalék, 2026 Szept 12: Chichester és Slocum 2 különböző személy, ami közös, azaz, hogy mind Chichester, mind Slocum, mind Moitessier szólóvitorlások voltak, mindannyian írtak élménybeszámolókat és mind a hárman nagyban befolyásolták a vitorlástársadalmat kalandjaik elmesélésével
Egyfajta Moitessier a maga módján.
Anyagilag áldozatot kellett hoznom azért, hogy ez az út megvalósulhasson.
Azt akartam, hogy az óceán átkelése fantasztikus élmény legyen.
Néhány héttel ezelőtt Erik azt mondta, hogy Sam és én voltunk az eddigi legjobb legénysége.
Nem azért, mert könnyű volt.
Hanem inkább azért, mert a problémamegoldásra fókuszáló hozzáállásunk volt az átkelés során.
Az óceán közepén elromlott a szélkormány.
Szerzői adalék, 2026 Szept 12: Ez tartja automatikusan irányban a hajót. Ha ez nem működik a nyílt tengeren, a hajót kézileg kell irányítani, ami nagyobb távoknál komoly kihívást jelenthet a hajóélet szervezése szempontjából
Mi pedig 18 napon keresztül kézzel kormányoztunk.
Könnyű volt háromóránként felkelni, majd másfél órát kormányozni?
Egyáltalán nem.
Ezután, amikor átkeltem az óceánon, szerettem volna valakinek dolgozni, aki megtanít valamire a hajókról.
Így „puszta szerencséből” megismertem Lionelt.
Ő vezette a műhelyét, és lehetőséget adott arra, hogy ott dolgozzak.
A kollégáim pedig rengeteg dolgot megtanítottak nekem a hajókról.
Az én áldozatom itt az idő és az energia volt, amit a hajókról tanulásba fektettem, illetve, hogy egy időre feladjam a Patagónia felé haladás gondolatát.
Aztán a munka véget ért.
De hittem abban, hogy talán valami nagyobb dolog készülődik.
Aztán jött a hajóőrzés.
És végül „puszta szerencséből” megismertem Santiagót.
Ennek az élménynek az ára az volt, hogy feladjam a „repülésmentes” projektet.
És persze ott volt a kemény, 30 fokos melegben végzett napimunka is.
Most pedig azon gondolkodom:
Mi jön ezután?
Az áramlás eddig Bermudára hozott.
A kínai földműves történetének híres szavaival élve, csak annyit mondhatok:
„Majd meglátjuk.”
Szerzői adalék, 2026 Szept 12: a történetet itt lehet elolvasni
Vagy Erik szavaival:
„Majd később elmondom.”
Én pedig megteszem, ami rajtam múlik, hogy a legtöbbet hozzam ki ebből az élményből, amíg az irányításom alatt áll, miközben Newport felé hajózunk.
Hogy mi jön ezután?
Rejtély.
Nyitva tartom a szemeim.
És meglátom, merre vezetnek.
