Ma este támadt egy gondolatom, hogy a fenébe is.
Lehet, hogy legalább részben én vagyok a felelős azért, ami Nepálban történt.
Lusta voltam erről blogbejegyzést írni, úgyhogy megkértem a ChatGPT-t, hogy segítsen.
Azt promptoltam neki:
írj egy blogbejegyzést az én írásstílusomban, „Felelős vagyok Nepálért” címmel.
Néhány nappal ezelőtt egy extrém sárlavina elmosott több falut Nepálban.
Az eseményt a Himalájában található gleccser olvadása okozta. A gleccser olvadását a klímaváltozás okozta. A klímaváltozást az emberek okozzák. Tehát én is felelős vagyok. Te is, aki ezt a bejegyzést olvasod, felelős vagy. Mindannyian felelősek vagyunk.
Írj egy gondolatébresztő esszét arról, hogy ki okozza a klímaváltozást, és mit tehetünk valójában ellene.
De mielőtt megnézzük, mit generált, beszéljünk erről egy kicsit.
Mert amit most gondolhatsz, az valami ilyesmi:
„Ez a fasz körbeutazza a világot, és még van pofája panaszkodni a klímaváltozás miatt. Micsoda kibaszott képmutatás. Legalább azt mutatná meg, hogy él, vagy hogy egyáltalán élvezi ezt a kibaszott utazást, de nem, helyette még több AI által generált szart tol az arcunkba. ELEGEM VAN AZ AI ÁLTAL GENERÁLT SZARBÓL. ELEGEM VAN EBBŐL A FASZBÓL IS.”
A fenti hipotetikus állításokra nem fogok mind válaszolni.
(hú, de dühösnek hangzottál!)
De azt elmondhatom, hogy ezek a gondolatok egyáltalán nem valami ragyogó, boldog helyen születnek a fejemben.
Éppen ellenkezőleg.
Nagyon sötét helyeken tenyésznek, ahol alig van fény.
És ezek azok a legmocskosabb, legnyersebb, legsunnyogóbb dolgok, amelyek csak a fejem legmélyebb, legkopárabb sivatagaiban tudnak talajt verni.
Mielőtt elindultam volna erre az útra, olvastam egy fontos könyvet egy japán egyetemi professzortól, Kohei Saitótól, Slow Down (Lassulj le) címmel.
NEM AJÁNLOM, HOGY ELOLVASD ezt a könyvet, hacsak nem akarsz magadnak előkészíteni egy tisztességes egzisztenciális válságot.
Mert darabokra szedi az egész világnézetedet.
Londonban vettem, amikor először jártam a Foyles könyvesboltban.
Ember, teljesen elvesztem az üzletben.
Az exemmel voltam, és körülbelül 4–5 órát töltöttünk ott, gondosan végigjárva minden egyes részleget.
Már pusztán attól, hogy elolvastam a könyvborítókat, minden egyes címmel legalább 1%-kal okosabbnak éreztem magam.
(Ez persze téves feltételezés volt, ahogy később rá kellett jönnöm.)
Összesen körülbelül 10–15 könyvet vettünk.
Alig bírtuk visszacipelni őket repülővel Németországba.
Azt hiszem, egyiket sem olvastam el rendesen.
Néhányat inkább csak végigböngésztem.
Ott találtam ezt a könyvet is, szerintem a második emeleten, a következő emeletre vezető lépcső előtt.
Azt mondják, azt vonzod be, amire fókuszálsz.
És ez nálam is igaz volt.
Ezt megelőzően néhány hónapon keresztül az exemmel teljes testi és mentális átalakuláson mentünk keresztül.
Együtt több mint 20 kilót fogytunk.
Abbahagytuk az alkoholt, a vörös hús és a cukor fogyasztását, és teljesen átalakítottuk az étrendünket.
Organikus ételekre álltunk át, és gondosan figyeltünk minden egyes kalóriára.
Az út, ami ehhez az extrém váltáshoz vezetett, az önmagunkban való csalódásokkal volt kikövezve.
Hiányzott az önkontrollunk.
Nagyon hosszú ideje ittunk és ettünk egészségtelenül.
Nem voltunk kövérek, de a fordulatot megelőző nyáron jelentősen meghíztunk egyszerűen attól, hogy szart ettünk és ittunk.
Úgyhogy váltottunk.
És basszus.
Körülbelül két hónap után, amikor már nagyjából 13 kilóval könnyebb voltam, éreztem, hogy a testem és az elmém élesebb, mint valaha.
De van egy probléma azzal, ha valamit túlságosan kiélesítesz.
Túl vékonnyá válhat.
És akkor bizony eltörhet.
És valahogy azt hiszem, később pontosan ez történt az elmémmel is.
Kilenc hónapon keresztül nem ittam alkoholt és nem ettem cukrot.
(Az egész családom és a barátaim tanúsíthatják, hogy rohadt idegesítőek voltunk azokban az időkben, tonnaszámra cipeltük a joghurtokat az autónk hátuljában, hogy bármikor kiugorhassunk a kocsiból és egészségesen ehessünk útközben.)
Emellett időszakos böjtöt tartottam:
16 óra szünet, 8 órás étkezési ablak.
Általában csak délben kezdtem enni, és este 20:00-ig befejeztem a vacsorát.
Szó szerint úgy éltünk, mint az atléták.
És ez a fajta életmódbeli extremizmus vezetett el ahhoz is, hogy megvegyem ezt a könyvet.
Egyszerűen tudtam, hogy haza kell vinnem.
Így esténként lefekvés előtt, miután a Whoop-pánttal a karomon begyűjtöttem a testem minden egyes adatpontját, lefeküdtem és olvastam ezt a könyvet.
És olyan gondolatlavinát indított el a fejemben, hogy néha hajnali 3–4 óráig nem tudtam aludni.
Másnap pedig úgy mentem dolgozni, mint a mosott szar.
És ez heteken keresztül folytatódott.
Ebből pedig egy spirál alakult ki.
Anélkül, hogy túl sok részletbe belemennék a könyv tartalmába:
olvasás közben elkezdtem magamra parazitaként tekinteni.
Úgy éreztem magam, mintha egy kis szöcske lennék az univerzumban, amely bolygóról bolygóra ugrálva fogyasztja azok javait és erőforrásait.
Elkezdtem elveszíteni az irányt.
De ami még fontosabb:
elkezdtem elveszíteni a kapcsolatomat önmagammal.
Nem tudtam örömöt érezni.
Nem tudtam kipihenni magam.
Az agyam masszívan túlműködött, és az élesség kezdte megmutatni a töréspontjait.
Egy ponton már annyira rosszul éreztem magam, hogy amikor a biciklimmel mentem a városba, fel kellett vennem magam, ahogy beszélek, csak azért, hogy halljam a saját hangomat, és lecsendesítsem a hangokat a fejemben.
Egy kis megjegyzés:
most, ezen az utazáson már teljesen normálisnak érzem, hogy magammal beszélek és felveszem magam.
Ezt csinálom állandóan.
És remélhetőleg hamarosan láthatjátok is a YouTube-csatornámon.
De vissza a lényeghez.
Nem tudtam ezt senkivel kommunikálni magam körül.
Egy ideig teljesen tehetetlennek éreztem magam.
Elvesztettem a kapcsolatot mindenkivel magam körül, beleértve az exemet is.
Úgyhogy segítséget kértem.
Igénybe vettem a cég által biztosított mentális támogatási rendszert.
Egy magyar life coachhoz irányítottak.
És elkezdtünk együtt dolgozni.
Eleinte azt gondoltam, talán ideje lenne munkahelyet váltani.
Több mint három éve ugyanazt a munkát csináltam.
Talán költözzek Londonba.
Vagy az Egyesült Államokba.
A volt partnerem benne volt a költözésben.
A coach azonban valahogy átvágott ezen az egészen.
Elkezdett olyan kérdéseket feltenni, mint:
„Ha becsukod a szemed, hol látod magad a legnagyobb békében?”
Én meg nagyjából magamban így:
„Hölgyem, én éppen azon dolgozom, hogy elmozdítsam a világot a tengelyéről, hogy fontos dolgokat csináljak és rendet rakjak a fejemben, maga meg ilyen hülyeségeket kérdez?”
De rendben.
Próbáljuk meg.
Én akartam végülis.
Azzal főzünk, amink van.
Becsuktam a szemem.
És amit láttam, teljesen váratlanul ért.
A nagyszüleim kertjében voltam.
A kerti hintán feküdtem.
És mit csináltam?
Semmit.
Csak voltam.
Léteztem.
Lélegeztem.
Éreztem a napot az arcomon.
A szelet a bőrömön.
És ez elég megdöbbentő volt.
Mert boldognak láttam magam.
És ott voltam. A FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET otthona volt.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy miközben a testem minden egyes adatpontját gyűjtöttem, teljesen abbahagytam az alkoholt és a cukrot, valójában egy olyan nyúlüregbe ástam magam, ahol elkezdtem a testemre és a létezésemre működési mechanizmusként tekinteni.
Működik.
Jól működik.
De valójában nem tud örömöt érezni.
Elvesztettem a kapcsolatot.
Ha egy busz elütött volna az úton, talán azt sem éreztem volna.
És ez az apró gyakorlat segített emlékeztetni arra, hogy ki is vagyok valójában.
Csak egy egyszerű gyerek a nagyszüleim kertjéből.
Messzire jutottam onnan.
És hát…
lehet, hogy közben elvesztem.
De ott voltam.
Ugyanaz a gyerek abból a kertből.
És elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi tenné ezt a gyereket igazán, de úgy igazán boldoggá.
Mi jönne egy olyan helyről, ahol a FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET jelen van?
Néhány hétig próbáltam NEM szembenézni az igazsággal.
De az igazság ott feküdt közvetlenül a szemem előtt.
Csak mindaddig nem láttam a fától az erdőt.
Aztán hirtelen ott volt előttem. A megoldás. Minden eddiginél tisztábban:
szakíts meg minden köteléket mindennel.
Minden egyes dologgal, ami leköt és marionettbábuként mozgat.
Kötelezettségek.
Felelősségek.
Társadalmi kötelékek.
Mindent.
És.
Megtettem.
Szakítottam.
Felmondtam a munkahelyemen.
Eladtam mindenemet.
Három hónapon belül szabad ember voltam.
Az elmém leállt a versenyzéssel.
Csend lett a fejemben.
Béke.
Nos…
újra inni kezdtem.
Elszívtam néhány jointot is.
Puszta örömből.
Hogy megnézzem, milyen érzés.
És basszus DE JÓ ÉRZÉS VOLT.
Elkezdtem egyedül járni éjszakánként München éjszakai életébe.
Teljesen véletlenszerű helyeken jelentem meg egyedül, idegenekkel beszélgetve, kapcsolatokat építve.
Csak úgy.
Szórakozásból.
Elkezdtem újra felfedezni a saját szexualitásomat.
Megjelentem valahol este, és lányok néztek rám.
Rám?
Van mögöttem valaki?
Nem.
Én vagyok az.
Ez új volt.
De hát…
akkor nyomjuk neki.
A Münchenben töltött hátralévő hónapok alatt szinte minden pénteken vagy szombaton egyedül mentem neki az éjszakának.
Egész éjszaka idegenekkel buliztam.
Aztán csak felpattantam a biciklimre, és tekertem hazafele mint az őrült, miközben beleénekeltem az éjszakába.
Már nem voltam parazita.
Szabad madár voltam.
Repültem.
Dobogott a szívem.
Az élet dübörgött az ereimben.
Mostanra kezdek kifogyni a pénzből.
Nem tudom, hová vezet ez az út.
Azt sem tudom, hogyan fog véget érni.
Kívülről nézve akár úgy is tűnhet, hogy óriási kockázatokat vállaltam.
Néha majdnem elüt egy kamion.
Vagy elesek a motorral, eltöröm a lábam.
Vagy túl közel kerülök egy földrengéshez.
De basszus.
Ezt a kisgyereket szolgálom a hintán.
Végre.
Izomból.
Az a gyerek annyira kíváncsi volt.
Rengeteget olvasott.
Meg akarta ismerni a világot.
Az első sorból akarta látni.
Vagy még annál is jobban.
A színpadán akart lenni.
Úgyhogy itt vagyok.
Mostanra az egész valószínűleg rohadt zavarosnak tűnik.
És talán azt gondolod:
„Álljunk csak meg. Először klímaváltozás, most meg a szegény belső gyereke. Mi a fene történik itt? Mit szed ez a csávó mostanában? Már tényleg aggódom érte.”
Hadd magyarázzam el.
Részei vagyunk ennek az ökoszisztémának.
És mióta egy ideje utazom a világban, látom, ahogy az emberek élik az életüket.
Mindannyian csak próbáljuk csinálni, ahogy tudjuk, amit lehet.
Egy egyre zavarosabb világban navigálunk.
És mindannyian ugyanolyanok vagyunk.
Eddig egyetlen UFO-val sem találkoztam az utamon.
(Bár néhány emberrel kapcsolatban azért voltak kétségeim.)
Mind emberek vagyunk.
Egyszerű motivációkkal.
Álmokkal.
Vágyakkal.
És közel 8 milliárdan vagyunk ezen a bolygón.
Na és itt jön a trükkös rész.
Egy zárt ökoszisztémába kerültünk.
Ha olvastad Frank Herbert Dűnéjét – a Dűne könyvek egyébként sokkal mélyebbre mennek ebben a témában –, akkor most valószínűleg bólogatsz.
Ő ezt írta:
„Amit az ökológiailag analfabéta emberek nem értenek az ökoszisztémákkal kapcsolatban, az az, hogy azok rendszerek. Rendszerek! Egy rendszer fenntart egy bizonyos folyékony stabilitást, amelyet egyetlen hibás lépés is elpusztíthat mindössze egyetlen klaszterben… Ezért az ökológia legmagasabb rendű feladata a következmények megértése.”
(Forrás: „Appendix I: The Ecology of Dune”)
Szóval tudom.
Tudom.
Hogy én is felelős vagyok Nepálért.
A létezésemmel én is hozzájárultam ahhoz a helyzethez, amelyben ez a bolygó van.
Van kiút?
A magasabb rendű pillanataimban ezt kérdeztem magamtól.
Máskor pedig őszintén csak túlélni próbáltam.
Ha idáig eljutottál ennek a bejegyzésnek az olvasásában, lehet, hogy te is hasonló kérdéseket teszel fel.
És akkor talán…
talán mégis azt javaslom, hogy olvasd el Kohei Saito Slow Down című könyvét.
Most pedig nézzük meg, mit generált a ChatGPT a fenti promptra.
Semmit nem szerkesztettem rajta, és nem adtam neki további promptokat.
A ChatGPT válasza
Néhány nappal ezelőtt történt valami a Himalájában, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből.
Augusztus 26-án a nepáli Langtang régióban egy hatalmas jég- és sziklatömeg omlott le. Az omlás katasztrofális eseménysorozatot indított el: jég, szikla, sár és víz zúdult le a völgybe, utakat, hidakat, infrastruktúrát és egész közösségeket pusztítva el. A katasztrófa több száz ember halálát és több ezer ember eltűnését okozta.
És minél többet olvasok róla, annál kellemetlenebb egy gondolat.
Én vagyok felelős Nepálért.
Te is.
Nem azért, mert személyesen én okoztam annak a gleccsernek az összeomlását.
Nem én voltam.
Valószínűleg te sem.
Hanem azért, mert részei vagyunk annak a rendszernek, amely felmelegíti a bolygót.
És ez a különbségtétel fontos.
Mert nagyon könnyű ránézni egy ilyen katasztrófára, és azt gondolni:
Ez borzalmas.
Aztán tovább görgetni.
Nepál messze van.
A Himalája messze van.
A gleccser messze van.
Az emberek, akiknek az otthonait több méter sár temette maga alá, idegenek.
Szóval mi közöm van ehhez?
Minden.
A kellemetlen láncolat
Egyszerűsítsük le.
Az éghajlat azért melegszik, mert az emberek hatalmas mennyiségű üvegházhatású gázt bocsátottak a légkörbe.
Ezek a kibocsátások több hőt tartanak vissza.
A Himalája melegszik.
A gleccserek visszahúzódnak, a hegyvidéki környezet pedig egyre instabilabbá válik.
A tudósok évek óta figyelmeztetnek arra, hogy a felmelegedés növelheti a kockázatokat ezeken a magashegyi területeken.
Aztán egy reggel a Himalája egy darabja lezúdul.
Természetesen a valóság ennél összetettebb annál, mint hogy:
„A klímaváltozás megolvasztott egy gleccsert, és árvizet okozott.”
Úgy tűnik, hogy ebben a konkrét katasztrófában a jég és a szikla összetett omlási folyamata, egy folyó eltorlaszolása és áradás is szerepet játszott.
A tudósok még vizsgálják, hogy ezek a tényezők pontosan hogyan hatottak egymásra.
A klímaváltozás nem jelenti azt, hogy minden egyes földcsuszamlás vagy lavina közvetlenül a globális felmelegedésnek tulajdonítható.
De ettől még a nagyobb kérdés nem tűnik el.
Az emberi tevékenység felmelegíti a bolygót.
És ez megváltoztatja azokat a körülményeket, amelyek között ezek a természeti rendszerek működnek.
Szóval hol kezdődik a felelősség?
A kormányoknál?
Az olajvállalatoknál?
A nagyvállalatoknál?
A milliárdosoknál?
Azoknál, akik körbe-körbe repülnek a világban?
Azoknál, akik autót vezetnek?
Nálam?
Nálad?
Ki a valóban felelős?
Itt válik kellemetlenné a beszélgetés.
Mert szerintem a válasz nem az:
„Mindenki egyformán felelős.”
Ez túl kényelmes.
Egy Nepálban élő ember, aki szinte semmivel nem járult hozzá a történelmi kibocsátásokhoz, nem viselheti ugyanazt a felelősséget, mint egy olyan vállalat, amely milliárdokat keresett fosszilis tüzelőanyagok kitermelésével.
Egy vidéki faluban élő családnak nem lehet azt mondani, hogy a szénlábnyoma erkölcsileg egyenértékű a világ leggazdagabb embereinek fogyasztásával.
És maga Nepál tökéletes példája ennek az igazságtalanságnak.
A Himalájában élő emberek azok közé tartoznak, akik a leginkább ki vannak téve egy melegedő bolygó következményeinek, miközben nagyon keveset járultak hozzá a problémához.
Szóval amikor azt mondom:
Én vagyok felelős Nepálért.
Nem azt értem alatta:
„Ez az én hibám.”
Azt értem alatta:
Része vagyok annak a rendszernek, amely létrehozta azokat a körülményeket, amelyek között ez történik.
És ezért van valamennyi felelősségem abban, hogy mi történik ezután.
De mit tudok valójában tenni?
Ez az a kérdés, amihez újra és újra visszatérek.
Mert van itt egy másik csapda is.
Látsz valami ilyesmit, bűntudatot érzel.
Nem használsz többé műanyag szívószálat.
Veszel egy újrahasználható kulacsot.
Kicsit jobban érzed magad.
Aztán visszatérsz a normális életedhez.
Nem azt mondom, hogy az egyéni döntések értelmetlenek.
Nem azok.
De szerintem megszállottan próbáltuk a klímaváltozást vásárlási problémává változtatni.
Vedd ezt.
Ne vedd azt.
Használd ezt az újrahasználható izét.
Zuhanyozz rövidebb ideig.
Ezeknek lehet jelentőségük.
De a klímaváltozás nem fog megoldódni azért, mert eszembe jutott lekapcsolni a villanyt.
A lépték teljesen más.
Szükségünk van:
tisztább energiára.
Jobb közlekedésre.
Másfajta ipari rendszerekre.
Jobb városokra.
Hatékonyabb épületekre.
A mezőgazdaság átalakítására.
Az ökoszisztémák védelmére és helyreállítására.
Jobb politikai döntésekre.
Jobb infrastruktúrára.
Korai figyelmeztető rendszerekre.
Klímaadaptációra.
És hatalmas mennyiségű befektetésre.
Más szóval:
A rendszereknek kell megváltozniuk.
És a rendszerek nem azért változnak meg, mert az egyének bűntudatot éreznek.
Azért változnak, mert az emberek valami mást követelnek.
Szóval talán nem az én felelősségem megmenteni Nepált.
Talán rossz kérdést teszek fel.
Talán nem nekem kell személyesen megoldanom a klímaváltozást.
Ez lehetetlen lenne.
Az én felelősségem sokkal kisebb.
De egyben sokkal valóságosabb is.
Dönthetek arról, hogy mit vásárolok.
Mit eszem.
Hogyan utazom.
Mit támogatok.
Kire szavazok.
Mely vállalatoknak adom a pénzem.
Milyen beszélgetésekben veszek részt.
Milyen információkat osztok meg.
És talán mindenekelőtt:
mit tekintünk normálisnak.
Mert a rendszerek milliónyi egyéni döntésből épülnek fel.
De ugyanígy milliónyi emberből is, akik kérdés nélkül elfogadnak dolgokat.
És szerintem itt óriási erő van a kezünkben.
Normalizálhatunk más dolgokat.
Normalizálhatjuk a tisztább közlekedést.
Normalizálhatjuk a megújuló energiát.
Normalizálhatjuk a javítást az eldobás helyett.
Normalizálhatjuk a kevesebb fogyasztást.
Normalizálhatjuk azt, hogy a kormányokat felelősségre vonják.
Normalizálhatjuk azt, hogy törődünk a bolygó másik oldalán élő emberekkel.
És talán itt válik a felelősség bénító helyett hasznossá.
Nem akarom magam bűnösnek érezni.
Felelősnek akarom érezni magam.
Van különbség.
A bűntudat azt mondja:
„Rossz ember vagyok, mert része vagyok ennek a problémának.”
A felelősség azt mondja:
„Része vagyok ennek a problémának, ezért mit fogok tenni ellene?”
Az első védekezővé tesz.
A második cselekvési lehetőséget ad.
És őszintén:
szerintem nem engedhetünk meg magunknak még egy évtizedet azzal, hogy azon vitatkozunk, ki hibás a klímaváltozásért.
Mert miközben vitatkozunk, a fizikai világot ez nem érdekli.
A gleccserek tovább változnak.
Az óceánok tovább melegszenek.
Az időjárási mintázatok tovább változnak.
És közösségek továbbra is olyan kockázatokhoz alkalmazkodnak, amelyek létrehozásához szinte semmit sem tettek hozzá.
A Nepálban élő embereknek nincs szükségük a bűntudatomra.
Egy olyan világra van szükségük, amely komolyan veszi a jövőjüket.
Én vagyok felelős Nepálért.
Nem egyedül.
Nem egyenlő mértékben.
Nem azért, mert én omlasztottam le azt a gleccsert.
Hanem azért, mert ember vagyok, aki ugyanabban a rendszerben él.
És ha egyszer megérted ezt, nehéz úgy tenni, mintha az, ami a bolygó másik oldalán történik, semmi közöd nem lenne hozzád.
Talán pontosan itt kezdődik a felelősség.
Nem azzal, hogy elhiszed, hogy meg tudod menteni a világot.
Hanem azzal, hogy nem vagy hajlandó elhinni, hogy semmi közöd hozzá.
Mert van.
És neked is.
