Ahogy az előző blogposztban írtam, volt egy zseniális ötletem. Az ötlet pedig az volt, hogy írjak egy blogposztot azokról a témákról, amelyeket később YouTube-videókká alakítok.
Az elképzelés az, hogy ez a blogposzt később forgatókönyvvé alakul. A forgatókönyvből pedig videó lesz.
Miért ilyen erős ez a fajta transzformáció?
Szégyenlős típus vagyok, amikor nyilvános szereplésről van szó. És nagyon nehéz tisztán gondolkodnom, amikor arra gondolok, hogy vlogforgatókönyvet kell írnom. Mert amint egy vlogot készítesz elő, azonnal azt érzed, hogy ezt a közönségednek csinálod. Én pedig leblokkolok.
„Mit gondolnának erről mások?”
„Hogyan tudnám ezt elmondani a kamerába?”
De ha blogposztot írok, az teljesen más. El tudok vonatkoztatni a közönségtől. Lehet, hogy úgysem olvassa el senki.
Ide fogom másolni az előző blogposztomból ezt az idézetet, mert annyira fontos, és megismétlem azt is, amit ott David McCullough-tól idéztem:
„Az írás gondolkodás. Ahhoz, hogy jól írj, tisztán kell gondolkodnod. Ezért olyan nehéz.”
Egy vlog pedig csak akkor működhet, ha világos üzeneteket adsz át. Világos üzeneteket viszont csak akkor tudsz átadni, ha tisztán gondolkodsz.
Miért blogba írom ezt, és miért nem a személyes jegyzeteimbe?
Mert ha abból indulok ki, hogy valaki esetleg elolvassa, az arra kényszerít, hogy valami tartalmasabbat adjak ki magamból.
Egy blogposztnak van egy szuperképessége: másodpercek alatt közzé tudom tenni, amit írtam.
Így az én esetemben ez egyfajta „nyilvános elköteleződés”.
És mivel szükségem van arra, hogy motiváljam magam, és ezt a munkát tényleg végigcsináljam, ezzel a technikával szándékosan belépek az arénába.
Mióta ebben a hostelben vagyok „bezárva”, elképesztően keményen dolgozom. Egyszerre vállalok több műszakot a hostel recepcióján, és dolgozom a tartalmakon is – főleg nyilvános könyvtárakban –, csak azért, hogy ez az egész megvalósuljon.
És én azt akarom, hogy megvalósuljon.
Remélhetőleg a csatorna majd tükrözni fogja azt az utat, amin keresztülmentem – mentálisan, fizikailag, spirituálisan, érzelmileg, minden szempontból.
Mostanra úgy érzem, sokkal felkészültebb vagyok arra, hogy ezeket az üzeneteket átadjam.
Rengeteg munka van vele viszont, és hajlamos vagyok időnként elveszíteni a nagy képet, miközben elveszek a részletekben.
Jelenleg meredek a tanulási görbe, de nagyon élvezem a folyamatot.
A valóság az, hogy amint kiírom ide a szavakat – legyenek számomra érzékeny dolgok, ha már ott vannak a “papíron” –, többé nem igazán hozzám tartoznak.
Onnantól objektíven tudok rájuk nézni, és sokkal könnyebb elkezdenem köréjük rendezni a gondolataimat.
Ugyanez működik a kamerával is.
Felveszem magam, aztán elvonatkoztatok az élménytől. Amikor pedig szerkesztem a felvételt, egyszerűen csak egy másik fickó van a videóban, akinek az anyagával dolgoznom kell.
Aztán az egészből egy újabb megoldandó kirakós lesz.
Amint ez a poszt elkészül, elkezdhetem újragondolni a szöveget és a struktúrát egy videó forgatókönyvéhez. Ebben pedig az AI is meglehetősen jó.
Azt is érdemes viszont megjegyezni, amiben a ChatGPT nem túl jó:
Ötletek generálásában. Eredeti gondolatokban.
Ezt nem tudom kiszervezni.
Ezt nekem magamból kell előásnom.
De az ötletnek itt kell lennie.
AZ ÉN ÖTLETEMNEK.
Összefoglalva a munkafolyamat így néz ki:
- Vallomás a blogposztban
- A blogposzt finomítása forgatókönyvvé
- A forgatókönyv adja a videó üzenetét
Na, akkor térjünk vissza ennek a blogposztnak a valódi témájához.
Miért dönt úgy valaki, hogy egyedül elmegy a világ végére?
A YouTube-csatorna szempontjából nagyon fontos, hogy ezt jól megfogalmazzam.
Lehet, hogy nem fog sok megtekintést hozni, de fontos kontextust teremteni ahhoz, hogy amikor az emberek látják, hogy utazom, értsék:
Miért csinálom ezt egyáltalán?
Miért dönt úgy valaki, hogy mindent hátrahagy?
Én is ezen gondolkodom.
Van egy stabil életed. Látszólag minden rendben van.
Aztán – teljesen váratlanul – minden elkezd megrepedni.
Voltak jelek?
Mindig is ott voltak?
Vagy a fal repedései egyszerűen csak lassan kezdtek láthatóvá válni?
És amikor eljutsz arra a pontra, ahol eléred a saját határaidat, hirtelen megváltozik az egész életszemléleted.
És egyszer csak kihúzod a dugót.
Kapcsolat.
Munka.
Anyagi dolgok.
Ahogy jöttek, úgy el is tűnnek.
Mielőtt kétszer pislognál.
Reputáció.
Szakmai teljesítmény.
Minden eltűnik.
Nevezhetjük kiégésnek?
Egzisztenciális válságnak?
Vagy egónak?
Mi marad mindezek után?
Üresség?
Káosz?
És csak TE maradsz ott, mindennek a közepén.
Meztelenül.
Ez talán a legijesztőbb dolog, ami velünk, emberekkel történhet.
Amikor rájövünk, hogy egyedül vagyunk.
És mégis, valami furcsa okból ebben a magányban mélyen el van rejtve valami egyedi.
Csakhogy olyan mélyen van elásva a káosz alatt, hogy csak akkor találhatod meg, ha át tudsz vágni rajta.
Ha valódi tisztánlátásod van.
Önmagaddal kapcsolatban.
Különben a káosz lehúz.
Felemészt.
Vagy egyszerűen visszamész a régi rutinodhoz.
Valaki holnap odajön hozzád:
„Mi van, már nem csinálod ezt?”
„Akkor gyere, csináld ezt.”
És amikor megkérdezed:
„Miért?”
Visszakérdez:
„Milyen miért?”
„Mert ezt kell csinálnod.”
Ezt kell csinálnod.
Valamit.
Nem lehet semmit sem csinálni.
Mert a semmi nem valami.
És ez a világ csak akkor működik, amikor csinálsz dolgokat.
Valamilyen dolgokat.
Az én esetemben át kellett vágnom a káoszon, és meg kellett találnom a tisztánlátást.
Odabent.
Magamban.
Nagyon pontosan tudtam, miért tettem azt, amit tettem.
Csak körülöttem akkoriban káosz volt.
Az az erős dolog, amikor a káoszban megtalálod a tisztánlátást.
Ez elképesztően felszabadító tud lenni.
Én először 32 évesen éreztem magam teljesen szabadnak.
Fokozatosan történt.
Először teljesen maga alá temetett az a súlyos döntés, hogy közel hét év után kiléptem egy kapcsolatból, és elengedtem azt a munkát és azt a reputációt is, amit éveken keresztül építettem.
Össze voltam zavarodva.
Miért nem láttam ezt előre?
Hogyan lehetséges, hogy az érzékeim cserbenhagytak?
De amikor van benned hit, a zaj lassan elcsendesedik.
És utána ott van a béke.
És a csend.
A legjobb dolgokat pedig békében és csendben lehet létrehozni.
És ebből a békéből és csendből megszületik a szabadság.
Én megtapasztaltam a szabadságot.
De valódi szabadság csak ott tud növekedni, ahol az önfegyelem a talaj.
Különben szétesel.
Ezért az életem megváltozásának első napjától kezdve extrém önfegyelmet kellett gyakorolnom.
Tegyük ezt most rendbe.
Az önfegyelem és a belső béke táplálja a szabadságot és az átalakulást.
Miközben fegyelmezett voltam, a szabadság is egyre inkább átvette az irányítást.
Így egészen másképp éltem meg Münchent.
Teljes szabadságban.
Eljártam bulizni.
Keményen buliztam.
Szinte minden pénteken vagy szombaton egyedül találtál volna meg – lányokat hajtva olyan helyeken, ahol az azt megelőző években soha nem láttál volna.
De ahogy kiengedtem a gőzt, egy még nagyobb terv kezdett kirajzolódni.
Miután békében lezártam a szakítást a volt barátnőmmel, és békében otthagytam a munkahelyemet, arra gondoltam, hogy talán más dolgokat is meg tudok csinálni.
Olyan dolgokat, amelyek akkoriban szinte lehetetlennek tűntek.
Egyedül utazni.
Átkelni egy óceánon.
Az önfegyelem megtanított arra, hogy valójában bármit meg tudok csinálni, ha igazán ráteszem az elmémet.
De valami nagy projektnek kellett lennie.
Nagyon nagynak.
Olyannak, aminek látszólag nincs vége.
És már a tervezési szakaszban is szinte lehetetlennek tűnik.
Elmenni a világ végére.
És megtenni repülés nélkül.
Mik voltak a valódi mozgatórugók?
Röviden mondhatnám azt, hogy ezeket a lapokat osztották nekem.
Szakítás.
Szabadság.
A döntés, hogy elindulok.
És igen, leegyszerűsítve valóban ez történt.
De két évvel ezelőtt a valóságom ennél sokkal összetettebb volt.
Az álom
A húszas éveim elején azt mondtam valakinek, hogy egyszer el fogok jutni Patagóniába.
Szerintem csak neki mondtam el, haha.
Vele vesztettem el a szüzességemet.
Nem tudom, emlékszik-e még rá.
Gyerekként mindig arról álmodtam, hogy látni fogom a világot.
Volt egy óriási világtérképem, rajta a kontinensek összes országával.
Az unokatestvéremmel játékokat játszottunk a térképen.
Találd meg Európa összes fővárosát, és így tovább.
De tudod, aztán felnősz.
És szembesülsz a felelősségekkel.
Hirtelen megváltoznak a prioritásaid.
A gyerekkori álmok pedig egyszer csak elképesztően távolinak tűnnek.
Az, hogy létrehoztam ezt a szabadságot az életemben, lehetővé tette, hogy ez megvalósuljon.
Minden egyes nap emlékeztetem magam arra, hogy valójában az álmomat élem.
Új kultúrákat megismerni.
Szabadon élni.
És közben rájössz, hogy azok az anyagi dolgok valójában mennyire nem számítanak.
Ne érts félre, szeretem a kényelmet.
De mindig azt éreztem, hogy akkor vagyok a megfelelő helyen, amikor folyamatosan tanulhatok és fejlődhetek emberként.
Bármit is jelentsen ez számodra.
Ez a legmélyebb életélmény, amit valaha elérhetsz.
Tanulni és fejlődni a lehető legjobb és legemberibb dolog.
Ezzel a gondolattal ébredek minden egyes nap.
Minden nap egy küldetés.
Tanultam ma valamit?
A francba is, igen.
Akkor már nyertél.
Inspiráció
Szerintem erről akár egy könyvet is tudnék írni.
Inspirációból élek.
Sétálok az úton, és meglátok egy piros lámpát, ami arra inspirál, hogy megálljak.
Hogy lelassítsak.
Ez csak egy példa.
De alább kiválogattam néhány dolgot, amelyekről úgy érzem, tényleg érdemes beszélni.
Amikor Németországban éltem, azt láttam, hogy a németek tényleg bejárják a világot.
Nagyban csinálják.
Persze jobb anyagi lehetőségeik vannak, mint a világ nagy részének, de ehhez kíváncsi elmék is társultak.
És ott volt Omar, a volt kollégám is inspirációként.
Az Egyiptomtól Japánig tartó repülésmentes projektje elgondolkodtatott:
A francba, ez baromi menő.
Én is megcsinálnám.
Így amikor meghoztam a döntéseimet, hogy mindent otthagyok, már teljesen világos volt, mit akarok csinálni.
Utazni akartam.
Nem tudtam, meddig.
Vagy hová.
De a szándék teljesen világos volt.
Vicces tény, hogy néhány héttel ezelőtt a világ ezen felén tényleg találkoztam Omarral.
Meglepett, hogy az Instagramon elért hírneve ellenére az egyik legszerényebb ember, akit csak el tudsz képzelni.
Van ez a srác Ukrajnából, Anton Ptuskin, akinek a tartalmait mindig a volt párommal néztük.
Egy szót sem értettem abból, amit mondott, mert oroszul beszélt, és csak néhány videóját fordították le.
Ez még az AI-világ előtt volt.
De ő maga készítette az utazásai teljes cinematográfiáját, és elképesztően filmes videókat tudott készíteni.
Amit akkoriban csinált, elérhetetlennek tűnt.
A tartalmainak minősége messze meghaladja az én jelenlegi képességeimet.
De én is csinálom a magam kis dolgait a magam szerény módján, haha.
Tényleg inspiráló volt.
És jó látni, hogy a háború kezdete után – és miután olyan sokáig nem hagyhatta el az országot – valahogy újra tudott videót készíteni Antarktiszról.
Egy hatalmas filmet tavaly.
Azt hiszem, sokáig Coelho-ellenes voltam, amíg át nem mentem ezeken az epifániaszerű pillanatokon.
Aztán történtek dolgok, és a kezembe került a könyve, Az alkimista.
És beleszerettem Santiago, a szegény spanyol pásztor történetébe, aki úgy döntött, hogy követi az álmait.
Valami ilyesmit akartam az életemben.
Semmi más nem számított, csak az, hogy kövessem az álmaimat.
És továbbra is követni akarom őket.
Filozófia. Spiritualitás.
Mindkettővel akkor találkoztam, amikor az életemben végigmentem azon a nehéz változáson.
És mindkettő rengeteget tanított az önelfogadásról.
És arról is, hogyan fogadj el nehéz helyzeteket.
Olyan helyzeteket, amelyekre nincs ráhatásod.
És hogyan helyezd át a figyelmedet azokra a dolgokra, amelyeket valóban tudsz kontrollálni.
Egzisztenciális stabilitás
Legyünk őszinték.
Már nem vagyok húszéves srác, aki egy euróval a zsebében nekivág a világnak, hogy majd lesz valami.
Szerencsére soha nem voltak adósságaim.
De passzív jövedelmem sincs.
A megtakarításaimból élek, és ezek az idő múlásával rohamosan fogynak.
A húsz hónap alatt, amit úton töltöttem, lehetőségem volt rengeteg különböző helyen dolgozni.
De a pénzügyi vérzés soha nem állt meg.
Otthon gyakorlatilag semmim sincs egy biciklin, néhány konyhai eszközön és ruhán kívül.
Van viszont egy motorom itt Latin-Amerikában, és egy komplett felszerelésem a filmezéshez.
Ez jelenleg több, mint amiről valaha álmodhattam volna.
A szüleim egészsége is viszonylag rendben van, így szerencsés voltam, hogy nem kellett otthon gondozónak lennem.
Tudom, hogy ez is egyfajta luxus.
És hogy közülünk mindezt rengetegen természetesnek veszik.
Nem vagyok hős, aki bejárja a világot.
A hősök azok a gondozók, akik csendben végzik a kötelességüket.
Ennek tudatában vagyok.
Egzisztenciális válság
Azt hiszem, az egzisztenciális válság a modern világ egyik jelensége.
Ha harmadik világbeli országokat látogatsz, rájössz, hogy ahhoz, hogy egyáltalán megkérdőjelezd a saját létezésedet, képesnek kell lenned kilépni a mindennapi túlélésért folytatott küzdelemből.
A bolygón élő legtöbb embernek nincs meg ez a luxusa.
Én pedig eljutottam egy olyan pontra a munkában, ahol úgy éreztem, hogy a személyes céljaimat elértem.
És nem éreztem azt, hogy ha maradok, az bármit is érdemben változtatna az életemen.
Lassan úgy éreztem, hogy belefulladok a munkába, miközben valami olyasmit hajszolok, ami valójában nem is létezik.
Nem volt több cél.
Közben a kapcsolatomban is döntenem kellett.
A hetedik évben.
Balra vagy jobbra.
Ennyire egyszerű.
Én balra mentem.
Erről nincs igazán több mondanivaló.
Egyszerű zsigeri érzés.
Veszteség
A nagymamám meghalt.
Folyamatosan telefonáltam anyukámmal.
Ő Magyarországon volt, én pedig akkor Németországban.
Folyamatosan tájékoztatott arról, hogy a nagymamám állapota nem javul.
Csak rosszabbodik.
Ezért úgy döntöttem, hogy vonattal hazamegyek.
Körülbelül húsz perccel azelőtt érkeztem meg, hogy elvitték volna az utolsó dialízisére.
Soha többé nem láttam.
Ő volt a családomban az állandóság egyik szimbóluma.
A halála után minden törékenynek tűnt.
Mintha már semmi sem lenne állandó.
Rájöttem, hogy minden mozog.
Minden folyékony.
És mindennek van egy véges vége.
Legalábbis a halandó életünkben.
Háború a szomszédban
A háború egyfajta mércévé vált.
Mivel a párom orosz volt, mindkét oldalról megtapasztalhattam a háborút.
Jártam azokon a helyeken Oroszország távol-keleti részén, ahonnan a férfiakat toborozták, és vitték őket a frontra.
Fogadni mernék, hogy a legtöbbjük akarata ellenére került a frontra.
Ha nem mennek a csatatérre, tíz év börtön vár rájuk.
Láttam azt a rengeteg ukrán családot is, akik nyugatra menekültek a háború elől.
Családokat, amelyek szétszakadtak.
Egy nemzet szuverenitását, ahogy szétverik.
Fel kellett tennem magamnak a kérdést:
Akkor mégis mire valók ezek a nemzetek?
És a határok?
Mi értelme annak, hogy A nemzetnek nevezzük magunkat, majd elmegyünk, és leromboljuk B nemzetet?
Később Erikkel, a hajó kapitányával, akivel együtt keltünk át az óceánon, rengeteget beszélgettünk ezekről a filozófiai kérdésekről.
Órákon keresztül.
Napokon át.
Heteken át.
Hamarosan ezekbe is részletesebben bele akarok menni.
Volt háborús szorongásom.
Emlékszem, hogy minden este úgy feküdtem le Münchenben, hogy arra gondoltam:
Mi van, ha éjszaka egy atomfegyver a fejünkre esik?
Nem kellemes érzés.
De közben valami lassan átalakul benned.
Elkezdtem azon gondolkodni:
Mi lehet rosszabb a háborúnál?
Egy óceán átszelése?
Kényelmetlenségben élni és utazni?
Az életet a maga nyers formájában megtapasztalni?
Ha belegondolsz, ezek mind apróságok.
A nagypapám mindig azt mondta nekem gyerekkoromban, amikor a vasárnapi ebédnél nem akartam megenni valamit:
„Majd megtudod.”
Olyan hangon mondta, mint aki pontosan tudja, miről beszél.
Ő a háború utáni első magyar generációhoz tartozott, és elképesztően nehéz nélkülözésben nőtt fel.
Nem volt lehetősége válogatni az ételben.
De azt sem akarta, hogy nekem ezt valaha meg kelljen tapasztalnom.
Akkoriban gyerekként a háború egy ősi dolognak tűnt a történelemkönyvekből.
A múlt.
Mint a dinoszauruszok.
Nem tud ránk hatással lenni.
Most viszont az emberiség ismét egy olyan állapot felé halad, ahol ez újra lehetőséggé válik.
Globális szinten.
És valahol már most is valóság.
A Közel-Kelet extrém nyomás alatt van, Ukrajna pedig próbálja túlélni az orosz húsdarálót.
Klímaválság
Amikor az emberiségnek egységesnek kellene lennie a leginkább egy olyan probléma megoldásához, amelyet csak együtt lehet megoldani, akkor vannak a legnagyobb nézeteltérések.
A politikát populisták és autokraták vették át, akik nem látnak túl a saját, vagy a hozzájuk legközelebb állók érdekein.
Legyen az a szűk kör, vagy akár egy egész nemzet.
Legyünk őszinték.
Valójában senkit sem igazán érdekel, hogy a globális felmelegedés milyen hatással lehet a marginalizált közösségekre és az ökoszisztémára.
És a vállalatok klímaváltozásra adott reakciójának hatalmas része amúgy is csak greenwashing.
Nem vagyok a téma szakértője.
De nem is kell annak lenned ahhoz, hogy mindenhol lásd a riasztó jeleket.
Röviden:
minden a fejembe szállt.
Nem volt mit veszítenem.
Hirtelen minden körülöttem elképesztően törékenynek tűnt.
Mint egy üvegpohár, ami éppen le fog esni.
De továbbra is hinni akartam az emberiségben.
Hinni akartam a művészetben.
A tudományban.
A jó dolgokban.
Hinni akartam abban, hogy ezt jobban is tudjuk csinálni.
Együtt.
Azt mondtam:
Elmegyek, és kiderítem.
Vettem a hátizsákom és útnak indultam.
