Előszó
Mindig is úgy tekintettem erre az utazási projektre, mint a saját kísérleti / pilot vállalkozói projektemre. Kezeld ezt egy kis fenntartással, de lehet, hogy idővel mégis találsz benne inspirációt a saját ötleteidhez, vagy ahhoz, hogyan közelíts meg egy olyan projektet, amiről már régóta álmodsz, de valójában sosem merted igazán megpróbálni.
Beleférhet egy élet dobozokba?
Meghoztad a döntéseidet, az óra pedig ketyeg.
El kell adnod mindent, és dobozokba kell csomagolnod az életedet.
Nagyon gyorsan egy másik lakásba kell költöznöd.
Aztán néhány hét múlva ki kell pakolnod a régi lakásból, és át kell költöznöd egy harmadikba.
Majd újabb néhány hét múlva végül Németországból Magyarországra kell hazaköltöztetned az életed megmaradt romjait.
Minden perc számít, de valahogy mégis sikerül mindent megoldanod.
Van valami a levegőben.
Mintha minden így lenne megírva.
A dolgok, amiket el akarsz adni, megtalálják az új gazdáikat.
A testvéred a lehető legjobb pillanatban jelenik meg, hogy segítsen visszafesteni a falakat és leszerelni a polcokat.
Még az új bérlő is kedves, aki átveszi tőled a lakást, és felajánlja, hogy rengeteg cuccodat megveszi.
És közben tényleg azt akarod, hogy működjön.
Hogy mindenki számára a helyes dolgot, a helyes módon csináld.
Mert mindenki a legjobbat érdemli tőled.
Ezért keményen dolgozol azon, hogy megoldásokat találj, ne újabb problémákat.
És elkezdesz gondolkodni:
Ez az én életem dobozokban?
Azt hiszem, 2024 augusztusában ilyen gondolatok forogtak bennem, amikor láttam a romokat magam előtt.
Ennyi maradt az életemből?
Egy döntés, amely látszólag elkezd gurulni, mint egy hógolyó, és végül lavinává válik.
Majdnem maga alá temet és megfullaszt.
Az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy megpróbálod a fejedet a felszín fölött tartani.
Első doboz.
Második.
Harmadik.
Ennyi maradt?
De azért nem keseregsz túl sokat.
Nincs rá idő.
Egyik megoldásnak követnie kell a másikat, különben az egész projekt megbukik.
És ez a te döntésed volt.
Úgyhogy jobb, ha kézben tartod.
De valójában egész lazán kezeled az egészet, és ahelyett, hogy túlságosan aggódnál, elmész megnézni a következő Liverpool-meccset az ír kocsmába.
Felpattansz a biciklire, és áttekered a müncheni nyarat.
A sör friss.
Az élet pedig… nos, úgy tűnik, az élet megy tovább.
A jéghideg Guinnessedet iszod, és arra gondolsz:
“Wow, ezt tényleg sikerült összehoznom. Szó szerint mindent eladtam a használtpiacon. Szerencsére a müncheni használtpiac virágzik. Még azok a rohadt gumik is eltűntek a pincéből, abból az autóból, amit elvitt a biztosító. Az Excel-fájl, amit készítettem az összes szarról, amit el akartam adni, megtette a magáét. Meg én is, azt hiszem.”
Megszervezed az utolsó alpesi túrát a kollégáidnak.
És közben arra gondolsz:
Wow.
Ez tényleg valami különleges volt.
Valami, ami nem történik meg kétszer az életben.
Aztán a kollégáid szerveznek neked egy szép búcsúztatót.
Teljesen váratlanul.
Mármint, évekig dolgoztunk együtt, de mégsem számítasz ilyesmire.
Bár igaz, hogy abban az életszakaszban több időt töltöttem velük, mint a családom vagy a barátaim bármelyikével.
A menedzsered mond néhány kedves szót neked a buszmegállóban az utolsó napodon.
Ahogy ott állunk az iroda előtt, az utolsó buszomra várva, azt mondja:
“Wow, haver, nézz magadra. Emlékszem az első napjaidra. Férfivé váltál.”
Vagy valami ilyesmit.
Csak bólintasz.
De legbelül a szívedbe zárod ezeket a szavakat, és valószínűleg soha nem fogod elfelejteni őket.
Soha nem felejted el, hogyan érkeztél Münchenbe a Covid idején, kijárási tilalom alatt.
Az első napjaidat sem.
Azt, ahogy távolról csatlakoztál az első csapatmeetingekhez.
Soha nem felejted el, milyen izgalmas volt egy új országba költözni.
És azt sem, milyen nehéz volt megfelelni egy világszínvonalú vállalat elvárásainak.
És azt sem, hogy valójában mennyire élvezted.
Nem tudom, milyen most az Amazon irodája, de akkoriban egyszerűen más energia volt a teremben.
Mindenki próbált kiemelkedni, és teljesen rákapcsolt, hogy megmutassa, miben jobb a többieknél.
Négy meghatározó év volt az életemben.
Vannak, akik otthagyják a corporate világot, majd utána elkezdik szidni az egészet.
Értem, én.
De tőlem valószínűleg nem lenne hiteles, mert az élettapasztalatom hatalmas részét ezeknek az embereknek köszönhetem.
És nem csak az Amazonnak.
Hanem az első menedzsereimnek is, az első céges napjaimtól kezdve.
Ricardo, Sergio, Nora, Tuyana, Vikas, Denise, Giovanni.
Aztán Ravi, Nick, Volker és Barbara.
Nevek, amiket soha nem fogok elfelejteni.
Az utolsó hetekben, mielőtt végleg elhagytad Münchent, kihívást állítasz magad elé.
Hány buliba tudsz elmenni?
Megmondom.
Sokba.
Aztán elmész az utolsó Oktoberfestedre.
Egyedül érkezel, és idegenekkel találkozol.
Aztán a kollégáiddal is elmész még egyszer.
Végül még egy utolsó afterpartyra is beesel.
És aztán, csak úgy, véget ér a müncheni időszakod.
Mintha soha nem is lett volna.
A vonaton ülsz, és nézed, ahogy a fák és az alpesi hegyek villámgyorsan suhannak el melletted.
A vonat 200 km/h-val halad.
Alig tudod követni.
A retinád őrült sebességgel ugrál egyik fáról a másikra, próbál fókuszálni, de minden egyes milliszekundumban kudarcot vall.
A gondolataid valahol máshol járnak a csendes kabinban, és csak a fémen csúszó fém hangját hallod.
Haza kell menned, és újra kell szervezned az életedet.
Nem tudod, sikerülni fog-e.
Közben pedig azt gondolod:
Mi jön ezután?
És ami ezután jött, azt soha nem tudtam volna elképzelni.
Egy titkos vágy
Mielőtt mindent felmondtam és otthagytam, a cégen keresztül igénybe vettem egy magyar life coach szolgáltatásait.
A vele folytatott beszélgetések rengeteget segítettek abban, hogy meghozzam a saját döntéseimet, és megtaláljam az életem megfelelő irányát.
2024 májusa körül megkérdezte:
Mit csinálnál, ha nem az Amazonnál dolgoznál?
Szinte gondolkodás nélkül azt mondtam:
“Elmennék Patagóniába, Argentínába, repülés nélkül, vitorlázva átkelve az óceánon.”
Erre mondott valami olyasmit:
“Oké, esetleg valami reálisabbat?”
Én pedig:
“Nem. Ennyi. Ezt csinálnám.”
Öt hónappal később anyum lakásában ültem a kanapén, és azt gondoltam:
Mi legyen most?
Kiléptem egy olyan élethelyzetből, amelyben úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem.
Úgy éreztem, hogy kinőttem az egészet, és irányt kell váltanom.
Ez egy elég kemény felismerés, elhiheted.
Felbukkan a tudatalattidból, mint egy pattanás.
És amikor megpróbálod eltávolítani, egyszerűen nem tudod.
Egyre nagyobb és nagyobb lesz, amíg már NEM TUDOD nem észrevenni.
Valójában szembe kell nézned vele.
És lépned kell.
És amikor megléped, tisztázod az új irányt, azt gondolod, hogy okosabb és bölcsebb lettél.
De valójában nem.
Csak megoldottál egy helyzetet.
Szóval mi jön ezután?
A belső gyermek táplálása
Nem lettem okosabb.
De arra gondoltam:
Hát, az elmúlt hét évben megállás nélkül dolgoztam, országot váltottam, folyamatosan a következő előléptetésért dolgoztam, és közben még egy egyetemet is elvégeztem.
Azt hiszem, most az a dolgom, hogy tartsak egy kis szünetet.
Szórakozzak.
És gondolkodjak.
Időt kértem mindenkitől a családban.
Különösen anyámtól, aki próbálta megérteni, mi történik velem.
Azt mondtam:
“Hagyjuk hadd ülepedjenek a dolgok.”
Minden kicsiben kezdődött.
Elkezdtem olyan dolgokkal kísérletezni, amiket korábban soha nem csináltam.
Mi lenne, ha fülbevalót hordanék?
Soha nem volt.
Nem mintha valaha is akartam volna, de amikor szembesültem a szabadságnak ezzel az új formájával, egyszer csak azt gondoltam:
Miért ne?
Először szőkére akartam festeni a hajam.
Barbara, az Amazonos menedzserem viszont azt mondta, ne tegyem, mert tönkreteszi a hajamat.
A hajam pedig amúgy is elkezdett természetesen George Clooney-féle őszbe fordulni.
Arra gondoltam:
Miért bántsam?
Maradt a fülbevaló.
Aztán:
Ez király.
Mi lenne egy tetoválással?
Olyanom sem volt.
A családom mindig rossz szemmel nézte a tetoválásokat, de néhány évvel korábban a testvérem és a felesége elkezdtek párat csináltatni.
Mindenki felhúzta a szemöldökét.
Aztán rájössz:
Minden csoda három napig tart.
És valójában senkit nem érdekel.
Úgyhogy arra gondoltam, hogy már pont elég sztoikus bölcsességet szedtem össze random Instagram-posztokból ahhoz, hogy rákerüljön a karomra az Amor Fati — szeresd a sorsodat.
Mi mást csinálhatnék?
Megfogom újra a gitárt, hogy megnézzem, milyen érzés.
Hét év kihagyás után.
És nagyon jó érzés volt.
Mi lenne, ha néha elmennék a konditerembe?
De nem 45 percre.
Hanem kb három órára.
És minden második nap.
Milyen érzés lenne tényleg törődni magammal?
Csinálni valamit, amit olyan hosszú ideje hanyagoltam.
Mi lenne, ha elmennék a testvéremmel és az unokatestvéremmel egy techno buliba?
Ahol az unokatestvérem majdnem eltöri a lábát a lépcsőn lefelé menet.
Szerencsére a lába túlélte a dolgot.
Vagy játszanék a minden idők kedvenc számítógépes játékával, a Heroes 3-mal?
Végül ezek mind olyan dolgok voltak, amiket hosszú időn keresztül elhanyagoltam.
Néhányat éveken keresztül.
Mindegyik táplálta a belső gyermekemet.
Én pedig soha nem hagytam, hogy a belső gyermekem táplálkozzon.
Egyszerűen kiéheztettem addig, amíg már nem volt visszaút, és szembe kellett néznem az igényeivel.
És ahogy azokban a hetekben otthon újraépítettem magam, 2024 októbere körül elkezdett kialakulni egy terv.
Egy titkos terv.
Amiről igazából senkinek sem mertem beszélni.
Talán a testvéremnek és apumnak, akik mindig is kicsit bűntársak voltak a dologban.
Utazni. Elmenni.
Egyedül elmenni a világ végére.
És mindezt repülés nélkül.
675. nap: Hogyan készülsz fel arra, hogy egyedül eljuss a világ végére?
Hatalmas harcot vívtam saját magammal.
Már 32 éves voltam, és úgy éreztem, hogy telik az idő.
Itt lenne az ideje megállapodni.
Hosszú távú befektetéseket csinálni.
Megtalálni az életem párját.
Karriert építeni.
Stb.
De éppen egy nagyon hosszú kapcsolatból jöttem ki.
Éppen magam mögött hagytam Európa egyik legjobb karrierlehetőségét.
Hova máshova mehettem volna?
Ezzel már nem nagyon lehetett megfogni.
Nem álltam készen egy új kapcsolatra.
És egy új munkahelyre végképp nem.
Valahol legbelül pedig azt éreztem:
“Azért csinálom mindezt, mert UTAZNI AKAROK. ÉS UTAZNI FOGOK.”
Így október vége körül egy ponton arra gondoltam:
Eleget pihentem.
Ideje tervet készíteni.
Terv készítése
A terv egyszerű volt.
Leülni a számítógép elé, és leírni egy dokumentumba, hogy mit akarok csinálni.
És ezt írtam:
A opció) Magyarországról eljutni Patagóniába, Argentínába, repülés nélkül.
B opció) Elrepülni Indiába, a Himalájába egy jógaelvonulásra.
Akkor még bizonytalan voltam ezzel az egész patagóniai dologgal kapcsolatban.
És ennyi.
Aztán feltettem magamnak a kérdést:
A kettő közül melyik projekt okoz nagyobb félelmet bennem?
A válasz:
“Határozottan az A opció.”
És a kontextus kedvéért tudnod kell:
Soha nem voltam nyílt tengeren.
Nem beszéltem spanyolul.
És életemben nem utaztam egyedül.
Szóval ennek az A opciónak kellett lennie.
Azt gondoltam:
“Oké, akkor tényleg az A opció. Rohadtul félelmetes. És valahogy a megérzésem azt mondja, hogy oda kell mennem, ahol a nagyobb a félelem. Minél nagyobb a félelem, annál nagyobb a kihívás. Minél nagyobb a kihívás, annál nagyobb a tér a fejlődésre.”
Aztán megkérdeztem mindenki legjobb barátját, aki éppen készül meghódítani a világot:
a ChatGPT-t.
Készítsen nekem egy tervet.
“Szeretném vitorlással átszelni az Atlanti-óceánt Spanyolországból vagy Portugáliából a Karib-térségbe, majd onnan különböző közlekedési eszközökkel dél felé haladni Dél-Amerika szívébe, egészen Argentínáig, és végül Patagóniában befejezni az utazást.”
Aztán tovább kérdezgettem a ChatGPT-t, hogy egyre tisztább tervet kapjak.
Az utolsó kérésem ez volt:
“Állíts össze egy 100 pontos ellenőrzőlistát, amely figyelembe vesz mindent, amire szükségem lehet, és mindent, amire figyelnem kell az út során — az európai indulási pontomtól kezdve, az Atlanti-óceán vitorlázva történő átszelésén keresztül, majd szárazföldön Közép-Amerikától Dél-Amerikán át egészen Patagónia legdélebbi részéig.”
Elképzelheted, hogy az a 100 pont elég alapos volt.
De — és nyilvánvaló okokból nem fogom ide bemásolni az egészet — csak néhány pontot kiemelve:
- Útlevél érvényessége.
- Vízumok az egyes országokba.
- Nemzetközi utasbiztosítás tengeri fedezettel.
- Védőoltások érvényessége és új oltások, például sárgaláz és hepatitis.
- Betegségek elleni gyógyszerek, például malária elleni.
…
- Vészhelyzeti kapcsolatok, nemzetközi bankkártyák és elérhetőség.
…
- Hátizsák és kempingfelszerelés.
…
- Kolumbia, Peru és Chile útvonalának előkészítése.
Azt hiszem, két percig olvastam a listát, aztán becsuktam a számítógépet.
Teljesen túlterhelt.
Túl sok volt.
Lehetetlennek tűnt.
Rendkívül csalódott voltam magamban.
Másnap mégis visszajöttem.
Oké.
Tegyünk fel most más kérdéseket.
Próbáljuk meg másik oldalról megközelíteni.
“Hogyan keresnél megfelelő hajót az Atlanti-óceán átszeléséhez úgy, hogy optimalizáld a költségeket?”
A válasz:
“Weboldalak, például Crewbay, Findacrew, Facebook-csoportok és más online fórumok.”
Oké.
Ez már sokkal kevésbé tűnik nyomasztónak és sokkal ésszerűbbnek.
Szerencsére hamar rájöttem, hogy nem tudom egy falatban megenni az egész tortát.
Darabokra kell szednem az egészet.
És már az Atlanti-óceán átszelése is egy elég nagy falat, mivel még soha nem vitorláztam.
A többire ráérek majd gondolni, amikor eljutok a Karib-térségbe.
Bár akkoriban, mivel hatalmas projekt volt és nem volt utazási tapasztalatom, az egész dolgot anyum kanapéjáról akartam megoldani.
Nyilvánvalóan nem lehetett.
Így azt gondoltam:
“Mi lenne, ha csak megnéznék egy Facebook-csoportot? Talán azt is láthatnám, hogyan jelentkeznek az emberek az ilyen utakra.”
Megnéztem.
És azt láttam:
“Wow. Több mint 20 000 tag van itt. Úgy tűnik, nem vagyok egyedül.”
Aztán kiderült, hogy több tucat ilyen Facebook-csoport létezik.
Több százezer taggal.
Vitorlázásról.
És latin-amerikai hátizsákos utazásról is.
Elkezdtem arra gondolni, hogy egy tengerparttal nem rendelkező országból, egy kisvárosból, ahonnan én jöttem, mindez nagyon távolinak tűnik.
Valójában azonban emberek százezrei csinálják vagy csinálták ezt.
Egyáltalán nem vagyok egyedül.
Azt gondoltam:
“Valószínűleg a világ teljes népességének 0,1%-a tudja, hogyan kell vitorlással átkelni egy óceánon. Talán még ennél is kevesebben. Szóval csak meg kell találnom őket.”
Ketyeg az óra
Egy lépéssel közelebb kerültem az egészhez.
Ott ültem a számítógép előtt, néztem ezeket a Facebook-csoportokat, és azt gondoltam:
“Ember, ezek a srácok olyan tapasztaltnak tűnnek, hogy ez már szinte irreális. Lehetetlen velük felvenni a versenyt. Ráadásul sokkal menőbbnek is tűnnek nálam. Nem hiszem, hogy ezt meg tudom csinálni.”
Megint túlterhelődtem.
És becsuktam a számítógépet.
Közben pedig ketyegett az óra.
Több mint egy hónap telt el azóta, hogy hazajöttem, és a nagy, titkos tervemmel valójában semmit sem haladtam.
Féltem meghúzni a ravaszt.
Lassan haladtam, és tele voltam kétségekkel.
Az igazság az, hogy halálosan féltem az óceántól.
És az egész olyan távolinak tűnt a kis szülővárosomból.
A Facebook-csoportokból megtudtam, hogy az Atlanti-óceán átkelési ablaka november közepe-vége és körülbelül február között van.
Később már nem igazán volt értelme átkelni, mert a karibi szezon csak júniusig tartott, amikor ott elkezdődik a hurrikánszezon.
Erről majd később.
Közben anyámmal is többször összetűzésbe kerültem a tervem miatt.
Több mint egy hónapja éltem szabad életet a lakásában, ő pedig válaszokat akart.
Nem akarta hallani, hogy utazni akarok.
Én pedig nem akartam hallani, hogy ő nem akarja hallani, amit én csinálni akarok.
Felnőtt férfi voltam.
Ő pedig még mindig úgy kezelt, mintha ötéves lennék.
A frusztrációja érthető volt, és együttéreztem a helyzettel.
De a feszültség egyre nőtt közöttünk.
Úgyhogy ideje volt megemelni a tétet.
A 0,1% megtalálása
Valójában ellenőriztem a 0,1%-os becslésemet.
És túlbecsültem.
Íme Gemini válasza:
De maradjunk a 0,1%-nál.
Ha ezt meg akartam csinálni, nem volt több elvesztegetni való idő.
Október közepe-vége körül elmentem a helyi könyvtárba, és kikölcsönöztem AZ ÖSSZES vitorlázós könyvet.
Mindet.
Ugyanakkor beléptem MINDEN EGYES Facebook-csoportba, ami legénységkereséssel és óceánátkeléssel foglalkozott.
Elkezdtem magyar hajósok podcastjait hallgatni, akik már átkeltek az óceánon.
Úgy éreztem, hogy magyarként extra pszichológiai akadályt kell áttörnöm, mert Magyarország tengerpart nélküli ország.
Magyarországnak nincs hozzáférése sem tengerhez, sem óceánhoz.
Így az óceán átszeléséhez szükséges tudás egyszerűen nem volt része a nemzeti tudatnak.
Ezért sem a barátaimtól, sem a környezetemtől nem tudtam gyakorlati tanácsot kérni.
Amikor elmondtam anyámnak, hogy mit tervezek, érthető módon teljesen kiakadt.
Ő attól is félt, hogy a Balatonba, Magyarország tavába is belelépjen, nemhogy egy óceánon vitorlázzon keresztül.
Azt hitte, megszállt az ördög, és megőrültem.
Pedig valójában életemben nem voltam még ennyire tisztában azzal, hogy mit akarok.
Tudtam, mit csinálok.
És a háttérben minden szükséges házi feladatot elvégeztem.
Hogy közelebb kerüljek a 0,1%-hoz, elővettem Francis Chichester önéletrajzát, és minden egyes este az ő könyvével mentem aludni.
Chichester története inspirálta a legnagyobb magyar hajóst, Fa Nándort is, ahogy azt az egyik interjújából megtudtam.
Magyarországnak egyébként meglepően komoly történelme van az óceáni vitorlázással.
A Balaton hatalmas vitorlás központ.
És Fa Nándor, valószínűleg a legismertebb magyar hajós, háromszor vett részt a Vendée Globe-on, a világ legnagyobb földkerülő vitorlásversenyén.
Nap mint nap szívtam magamba a tudást.
Intenzíven tanultam az óceáni vitorlázást, és nevetségesen sok időt töltöttem az edzőteremben.
Épült a lendület.
Közben mentálisan is készültem.
Rengeteg idegtudományi podcastot hallgattam — egy olyan területet, amely mélyen lenyűgöz, különösen a mesterséges intelligencia korszakában.
Képzeld el ezt.
Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a részletekbe:
A deep learning a machine learning egyik részterülete, amely többrétegű neurális hálózatokra épül, és amelynek felépítését az emberi agy struktúrája inspirálta.
Álljunk meg itt egy pillanatra.
Az emberi agy biológiai felépítése inspirálta az MI-kutatókat arra, hogy létrehozzák a machine learninget, és lehetővé tegyék a mesterséges intelligencia deep learningjét, vagyis a mély tanulást, ami lehetővé teszi az MI robbanásszerű fejlődését.
Ugyanazt a mesterséges intelligenciát, amit ma mindenki használ.
Az emberi agy az egyik legképességesebb gépezet, amit az anyatermészet létrehozott.
Szó szerint ez a tested egyik legplasztikusabb szerve.
Új szinapszisokat tud létrehozni az idegsejtek között, és új kapcsolatokat tud kialakítani.
A semmiből.
Így tanulsz.
De ahogy felnövünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyire erős is valójában ez a gépezet.
Hihetetlenül erős.
Egyszerűen elfelejtjük, hogyan kell használni.
És sokszor egyszerűen rossz módon használjuk.
Néha pont az ellenkező irányba.
Agysorvasztó Netflixet, TikTokot, Instagramot nézünk.
Igazam van?
Igen, téged nézlek a képernyő túloldalán.
Haha.
Ne aggódj, én is ezt csinálom.
Nem vagyok büszke az agysorvasztó tartalmak iránti függőségemre.
De legalább valamit kifejlesztettem ebben az esetben:
a tudatosságot.
És mindent felhasználtam magam körül arra, hogy többet tanuljak a vitorlázásról.
Minden érzékszervemet használtam.
Podcastok.
Könyvek.
Dokumentumfilmek.
Mindent egyszerre, hogy lerövidítsem a tanulási folyamatot.
Kapcsolatba léptem olyan emberekkel a Facebook-csoportokban, akik szintén hajót kerestek.
Először főleg gyönyörű lányokkal.
De nem válaszoltak.
Sajnos.
Így kénytelen voltam hasonló gondolkodású és szándékú srácokat keresni.
Találtam egy lengyel srácot, Marcint, hatalmas bajusszal.
Nem pontosan ő volt az, akit kerestem.
De végül is át kellett kelnem egy óceánon, és a lányok hajkurászása csak másodlagos motiváció volt.
A történetével viszont 100%-ban tudtam azonosulni.
Otthagyta a szoftverfejlesztői állását és mindent eladott, hogy utazhasson.
Pont, mint én.
Éééés:
Válaszolt!
Vicces módon még két évvel később is barátok vagyunk és kapcsolatban maradtunk.
Több mint egy hónapja keresett hajót stopposként.
Amikor már éppen fel akarta adni, megkereste egy versenyhajó kapitánya.
Ezután körülbelül 22 nap alatt átkelt az óceánon egy gyönyörű versenyvitorláson.
Egy hajóstoppostól nem is rossz!
Vicces módon ezután egy másik hajóval átkelt a Karib-térségből Kolumbiába, ahol egy hostelben kezdett dolgozni Medellínben.
Forrás: RORC — 2025 RORC Transatlantic Race Wrap-Up
Egy évvel később, amikor én is végül hajóval megérkeztem Kolumbiába, felkerestem, hogy adja meg annak a medellíni hostelnek az elérhetőségét.
Ez az a hostel, ahol most dolgozom!
Ez a főhadiszállásom a blogoláshoz és a videózáshoz.
Végül Kolumbiából hazarepült, és azóta MI-mérnökként dolgozik.
Szóval ha az MI elpusztítja a világot, őt hibáztathatjátok!
A kapcsolatok építése és a rengeteg vitorlázásról való olvasás mellett ideje volt vitorlázási tervet készíteni.
Megértettem, hogy anyum aggódik.
A minimum, amit tehettem, hogy megpróbáltam csökkenteni az óceán átkelésével járó kockázatokat.
Így három egyszerű lépést találtam ki:
- Próbáld ki magad tengeri körülmények között.
Más szóval, menj el egy tengeri vitorlástanfolyamra.
2. Először tedd meg a rövidebb Gibraltar–Kanári-szigetek szakaszt vitorlással.
Ez kevésbé kockázatosnak tűnt, mint egy teljes óceánt átszelni úgy, hogy fogalmad sincs, mire számíts.
3. Ha teljesítem az első két lépést, végül megpróbálok találni egy hajót a Kanári-szigeteken, amely elvisz a Karib-térségbe.
Kb. 800 tengeri mérfölddel a hátam mögött ez már elég kivitelezhetőnek tűnt.
Bár ezt anyumnak nem tudtam megmagyarázni — ő aggódott a legjobban az egész családban —, saját magamnak már meg tudtam indokolni a tervet mindazok alapján, amit az elmúlt hónapokban magamba szívtam.
Minden lehetségesnek tűnt.
1. lépés: Próbáld ki magad tengeri körülmények között
RYA — Royal Yachting Association (Királyi Yacht Akadémia) tanfolyam
A kutatás során megtudtam, hogy az RYA Európában az egyik legelterjedtebb nemzetközi képzési intézmény tengeri vitorlástanfolyamokra.
Emellett stratégiai helyszínre volt szükségem, amely elég közel van az óceánhoz, hogy a tanfolyam és az Atlanti-óceán kijárata között ne kelljen túl sokat utaznom.
Miután november körül szinte az összes elérhető európai lehetőséget végignéztem, gyorsan rátaláltam egy gibraltári iskolára, amely 750 fontért, körülbelül 850 euróért kínált kiscsoportos tanfolyamot.
Ha belegondolsz, hogy egy 850 eurós tanfolyam akár az életedet is megmentheti, valószínűleg megéri.
Később több stoppossal is találkoztam Spanyolországban, akiknek alig vagy egyáltalán nem volt tapasztalatuk, mégis biztonságosan átjutottak a másik oldalra.
Neked kell eldöntened, hogy számodra mi éri meg.
Nekem az a 850 euró mindenképpen megérte, hogy megtudjam, hogyan reagálok fizikailag és mentálisan a tengeri körülményekre.
Az összecsapás
A dolgok kezdtek összeállni.
És minél magabiztosabb lettem, anyám annál kevésbé értette, hogy miért akarok belerohanni a falba.
Így egy ponton — látszólag elkerülhetetlenül — eljutottunk az összecsapásig.
Rájöttem, hogy nem fogom tudni meggyőzni.
Egyszerűen a saját utamat kell járnom, függetlenül attól, hogy ő mit gondol.
Egy vasárnap délután, a családi ebédnél, miközben az unokahúgom is ott volt, minden frusztrációja kirobbant belőle.
Azt mondta, hogy “lusta gyerek vagyok, értéktelen vagyok, nem dolgozom, rohamosan visszafelé haladok az életemben, és ennek rossz vége lesz.”
És normális esetben ezek a taktikák korábban mindig működtek volna.
De most nem.
Annyira meg voltam győződve róla, hogy a tervem működni fog, hogy azt mondtam:
Ennyi.
Erős vízióm volt.
Elvégeztem a házi feladatot.
És készen álltam végrehajtani.
Felálltam az ebédlőasztaltól.
Nem volt kellemes, azt elhiheted.
Felhívtam apámat, hogy kölcsönkérjem az autóját, és egyetlen délután alatt anyám lakásából minden egyes dolgomat átköltöztettem apám házába.
Ő csak egy héttel később tudta meg, mivel a saját házában volt.
Nem vagyok erre büszke.
De fontosnak érzem elmondani, hogy amikor erős víziód van valamiről, a környezetedben élők közül néhányan teljesen mást gondolhatnak.
És ilyenkor az álmod azon múlik, hogy mennyire erős a saját akaratod.
Hogy valójában mennyire akarod azt a dolgot.
Az életed valósága valószínűleg teljesen más, mint a körülötted lévő embereké.
Senki nem élte a te életedet.
Csak te.
Senki nem lát bele a fejedbe, és nem tudja, hogyan működsz.
És végül, ha elég erős az akaratod és elég makacs vagy, képes vagy formálni a saját valóságodat.
Amikor hazajöttem Magyarországra, már egy másik országban bizonyítottam.
Felépítettem egy személyes brandet egy világszínvonalú vállalaton belül.
Arra gondoltam:
Ha valamit tényleg akarok, akkor azt meg tudom csinálni.
Függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak.
A felszerelés
Engem is meglepett a saját akaraterőm.
Úgy tűnt, ez tényleg fontos nekem.
És kész voltam a végletekig elmenni érte.
Miután apámhoz költöztem, elkezdtem összerakni a felszerelést.
Szükségem volt egy elég erős hátizsákra, ami egészen Patagóniáig kiszolgál.
Elég nagynak kellett lennie ahhoz, hogy minden beleférjen, amire szükségem van.
Így egy 80 literes hátizsákot választottam.
Elég nagynak tűnt mindenhez.
A ruhákat és egyéb kiegészítőket illetően készítettem egy listát, ami abszolút túlzás volt.
Rengeteg cuccomat el kellett ajándékoznom vagy haza kellett küldenem.
A teljes listát alább láthatod.
Most visszanézve ezt a listát azt látom, hogy ABSZOLÚT RÖHEJES volt.
De akkor még nem volt tapasztalatom, és kemény úton kellett megtanulnom, mire nincs valójában szükségem.
A listában megjegyzem majd, ahol túlzás volt.
Gyógyszerek
Malária elleni gyógyszer — abszolút túlzás. Még mindig megvannak ezek a tabletták, valószínűleg már le is jártak, de két év alatt egyszer sem jártam malária által érintett területen. Ha jártam volna, simán vehettem volna útközben.
Fájdalomcsillapítók — túlzás. Ha problémád van, bármelyik gyógyszertárban megveheted útközben.
Gyulladáscsökkentők — túlzás. Ha szükséged van rá, megveheted útközben.
Tengeribetegség elleni gyógyszer — túlzás. Megveheted útközben.
Fejfájás elleni gyógyszer — túlzás. Megveheted útközben.
Tusfürdő.
Szúnyogriasztó spray — túlzás. Megveheted útközben.
Kullancsriasztó spray vagy tabletta — túlzás. Megveheted útközben.
Ragtapaszok — túlzás. Megveheted útközben.
Sebfertőtlenítő — túlzás. Megveheted útközben.
1) Elektronika
Alapelv:
Minden legyen a lehető legkompaktabb és többfunkciós.
Ideális esetben réteges öltözködést használj a különböző időjárási körülményekhez.
Vigyél minél kevesebbet.
2 telefon — egy jobb, egy rosszabb.
Töltők mindenhez.
Legalább 1 power bank.
2) Szárazföldi ruházat
10 alsónadrág — ABSZOLÚT TÚLZÁS, RÖHEJES. 4 bőven elég.
15 pár zokni — ABSZOLÚT TÚLZÁS, RÖHEJES. 4-5 pár bőven elég.
2 sapka — TÚLZÁS. Egy elég.
Láthatósági mellény.
2 rövidnadrág — elég Spanyolországba és a Karib-térségbe. Bármikor vehetsz olcsón egyet bármelyik boltban.
2 meleg pulóver/fleece — 1 fleece bőven elég. A másikat haza kellett küldenem.
1 pár papucs.
Maximum 5 pamutpóló — max. 1 pamutpóló. A pamut gyilkos. Utazóként teljesen használhatatlan. Az összes pamutpólómat otthagytam.
Van egy mondás a túrázók között:
A pamut öl.
Magába szívja a nedvességet, amikor izzadni kezdesz, és a saját izzadságodat a testedhez tapasztja.
Aztán megfázol. Tüdőgyulladás, stb.
És véged.
5 poliészter póló — most körülbelül 4 poliészter pólóm van és 1 Kiss The Journey pamutpólóm.
A pamutot csak brandingre használom.
Egyébként teljesen használhatatlan.
Farmer — ABSZOLÚT FELESLEGES. VAGY INKÁBB SZIGORÚAN TILTOTT HOSSZÚ TÁVÚ HÁTIZSÁKOS UTAZÓKNAK.
Ott kellett hagynom.
2 melegítőnadrág — felesleges. Hazaküldtem.
2 aláöltözet — 1 teljesen elég.
+1 kabát — ez trükkös volt, mert télből nyárba utaztam. Végül hazaküldtem.
3) Tengeri ruházat és felszerelés
2 fürdőnadrág — 1 abszolút elég.
2 könnyű törölköző — még mindig kettő van, de 1 elég.
Snorkeling felszerelés — nem kell. Mindig kölcsönözhetsz.
UV-védős, poliészter, vízálló felsők.
4) Tisztálkodás
Neszesszer.
Fogkrém.
Fogkefe.
Dezodor.
Tusfürdő.
UV-védelem / naptej.
7) Vitorlás felszerelés
Gumicsizma — talán egyszer használtam Gibraltáron, egy viharban. Egyébként teljesen felesleges volt. Haza kellett küldenem.
Vízálló nadrág — használhatatlan volt. Nem mentett meg attól, hogy elázzak.
Vízálló kabát.
Mentőmellény, ha szükséges. – ez még mindig nálam van, sosem lehet tudni, mikor lehet rá szükség.
8) Egyéb
Vizespalack, esetleg több — egy kell.
Spanyol könyvek — NE VIGYÉL KÖNYVEKET. MAXIMUM EGYET. MEG KELLETT SZABADULNOM AZ ÖSSZES KÖNYVEMTŐL. KIVÉTEL NÉLKÜL. PLUSZ SÚLY. TILOS.
Ukulele.
Ukulele könyv dalok tanulásához — NEM NEM NEM NEM NEM.
Termosz teához.
Jegyzetfüzet íráshoz — 1 kis jegyzetfüzet bőven elég a gondolatok rögzítésére, egyébként ott a telefonod.
Harmonikа.
Nagyon alap élelmiszer.
Kis taktikai táska rövidebb / egynapos túrákhoz.
Amit kihagytam, és végül az egyik legfontosabb dolognak bizonyult, az a kempingfelszerelés volt.
Így át kellett mennem néhány fájdalmas felismerésen.
Telepakoltam a táskámat pólókkal, de nem volt nálam egy kis sátor vagy matrac, amin aludhattam volna.
Ez pedig Gibraltáron vagy a Kanári-szigeteken kifejezetten hasznos lett volna.
Később körülbelül 10 kg cuccot kellett visszaküldenem a Kanári-szigetekről Magyarországra, és vennem kellett egy matracot, illetve néhány egyéb kempingcuccot.
Összesen valószínűleg körülbelül 800 eurót költöttem az összes felszerelésre, beleértve a cipőket, bakancsot, mentőmellényt, kabátokat és a fent említett dolgokat.
Az oltások
Közben apum kutyájára vigyáztam, akinek Lyme-kórja volt.
Ölben kellett vinnem az állatorvoshoz, mert teljesen lebénult az ízületeiben kialakult gyulladás miatt.
Kétnaponta kapta a szteroid injekcióit.
Közben a saját oltásaimmal is foglalkoznom kellett.
Szerencsére felépült, és nagyon boldog kutya lett belőle.
Annyira boldog, hogy apumnak végül meg kellett válnia tőle, amikor nagyobb, erősebb és gyorsabb lett.
Egy olyan családnak adományozta, akik jobban tudtak róla gondoskodni.
Frissítenem kellett a sárga oltási könyvemet hepatitis A, B, tetanusz stb. oltásokkal.
Ez körülbelül 300 eurómba került.
De szerintem valószínűleg már megmentette az életemet.
Néha belelépsz rozsdás szögbe és hasonló dolgokba.
Ezeket hosszú távú utazás közben egyszerűen nem tudod teljesen elkerülni.
Így abszolút a te felelősséged, hogy minden oltásodat frissítsd, mielőtt hosszú útra indulsz.
Dengue például nem kell, de hepatitis, sárgaláz és tetanusz legyen.
Indulás előtt Budapesten konzultáltam egy laborral, és az orvos beadta az összes szükséges oltást.
Az enyhülés
Közben anyum valahol rájött, hogy nem fogok visszalépni.
Néhány hét múlva el kellett fogadnia a döntésemet.
Úgy vette, mintha a fia háborúba menne.
És együtt kellett élnie ezzel.
Ekkor már csak azt akarta biztosítani, hogy ne rossz viszonyban búcsúzzunk el.
Ez nekem sem állt szándékomban.
A búcsú
Ez a rész sosem könnyű.
De akkor annyira biztos voltam benne, hogy ezt meg kell tennem, hogy egyszerűen azt akartam, hogy mindenkitől jó viszonyban búcsúzzak el.
Elmentem a gyönyörű unkahúgom szalagavatójára.
Aztán végül elbúcsúztam a nagymamámtól.
Valószínűleg ez volt az egyik legnehezebb.
Ezután anyum elvitt a testvéremhez.
Szendvicseket csomagolt nekem az útra.
Elég rendesen próbára tettem az idegrendszerét, de úgy tűnt, végül egész jól viselte.
Biztosan nem volt könnyű neki.
És azt hiszem, ez az időszak különösen próbára tette, mert mindig az életét szentelte a családnak.
Nem tudta megérteni, hogy a fia miért megy el.
Ezután megkértem az unokahúgomat, hogy rajzoljon nekem egy #DAY 1 (1. nap) rajzot.
Majd december 5-én reggel a testvérem elvitt Budapestre, a buszmegállóba, hogy elkezdhessem az utazást.
Hogy egyedül elmehessek a világ végére, repülés nélkül.
És itt kezdődött az egész Kiss the Journey élmény.
